Magyar Állami Operaház Zenekara 2010. Június 28.

Nyárköszöntő címmel, operacsillagok gálájával zárta az évadot a Magyar Állami Operaház. Június 28-án nemcsak a dalszínház közönsége élvezhette a műsort, hanem a rendezvény idejére szabadtérré alakult Hajós utcában a kivetítő közönsége is. Kedvezett az időjárás, sokakat vonzott a ritka lehetőség - az érdeklődők jó előre elfoglalták a székeket. Az operaszínpad persze hasonlíthatatlan élményt adott; nemcsak azért, mert a háttér négy kivetítőjének köszönhetően ötszörös látványban gyönyörködhettünk.
Gálakoncertnél természetesen a sztárok jelentik a „húzóerőt” – mégis, méltatlannak érzem, hogy az egyébként gondosan szerkesztett műsorban sem a zenekar, sem a karmester neve nem szerepel. Mondhatni, „természetes” – de más szempontból az is természetes lenne, hogy kellő megbecsülés illesse azt az együttest, amely elengedhetetlen a koncerthez, s amely játékával úgy biztosít hangzó hátteret, hogy a figyelem maradéktalanul irányulhasson az énekesekre. (Ugyanaz a jelenség, amitől egész évadok során szenved az operabarát: amikor az előzetesekből, programajánlókból éppen csak az nem derül ki, hogy kik énekelnek – akkor sem lenne felesleges, ha nyilvánvaló, hogy előfordulhat változás a szereposztásban.)
Kovács János vezényletével a Magyar Állami Operaház Zenekara foglalta el a pódiumot, s gondoskodott – többnyire méltó – kíséretről az énekeseknek. A sztárvendég az amerikai bariton Thomas Hampson volt (aki ez alkalommal énekelt először operaházunkban), a hazai nagyközönség előtt most mutatkozott be a tavalyi Operalia verseny három győztese (Angel Blu, Julia Novikova és Alexey Kudrya), s négyen léptek fel az esten a nemzetközileg elismert magyar énekesek közül: Komlósi Ildikó, Lukács Gyöngyi, Miklósa Erika és Polgár László.
A zenekar három alkalommal kapott főszerepet, önálló játszanivalót; a két rész nyitószámaként (Rossini: A sevillai borbély nyitánya, s a Polonéz Csajkovszkij: Anyeginjéből), valamint Mascagni Parasztbecsületének Intermezzója előadásakor. Érdekes volt megfigyelni a színvonalkülönbséget; az Intermezzo előtt Thomas Hampsont kísérték (Macbeth áriája a Verdi-opera IV. felvonásából), egészen kiválóan – s azzal megtört a jég; ettől kezdve szinte állandósult a játéköröm a kidolgozott szólamokban. Addig csak elvétve csillant meg egy-egy hangulatos színfolt (pl. karakterisztikus vonósbasszus-pizzicatók), de inkább csak az ismertvárt szépségekben tudtunk akadálytalanul gyönyörködni, a ritkán játszott részletek szépségére való rácsodálkozás lehetőségével nem éltek. A Macbeth-áriában a vonósok unisonója elementáris hatású volt!
Külön elismerés illeti az együttest, amiért a repertoárdarabok részleteit és az általuk ritkán játszott számokat szinte azonos színvonalon szólaltatták meg. Kovács János irányításával megbízható hátteret jelentettek valamennyi műsorszám előadójának. Érzékenységük tanúbizonysága, hogy soha nem nyomták el az énekhangot. Csak azt hiányolhatom játékukból, hogy nem akartak ők is aktívan hozzájárulni a sztárparádé „varázsához”, letéve exkluzív hangzó névjegyüket a zenekari számokkal. Hozzáállás kérdése lett volna – és zeneileg kétségkívül tudtak volna többletet adni. (FK)