Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar 2009. június 7.

Június 7-én a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar játszott Kocsis vezényletével a Romantikus-bérlet keretében. Bartók Táncszvitjét követően Kocsi hangszerelésében Rachmanyinov nyolc dala került előadásra, majd – a Dvorák-maraton megkésett függelékeként – Dvorák op. 46 szláv táncai csendültek fel.
A népszerű Bartók-művek közé tartozó Táncszvit igényességre törekvő megszólaltatása hasznos az előadók számára, s a színvonal újabb híveket toborozhat e muzsikának. E nagy falattal kezdődött a műsor, s a koncentrált előadás a nézők figyelmét mindvégig lekötötte. Érezhetően kedvvel, lelkesedéssel játszották a művet, s ez a személyesség akkor is jótékonyan éreztette hatását, amikor elkerülhetetlenül bennmaradtak az előadásban apró pontatlanságok. Az élmény sodrában akkor is esetlegességként értelmezhetőek, ha sejtjük: sok munka kellett volna biztonságos kiküszöbölésükhöz. Ennél többet nyom a mérleg serpenyőjében az a tapasztalat, amelyet a próbák során szereztek, s ami vélhetőleg beépült a játékosok tudatába.
Remek ötlet volt, hogy az egyes Rachmanyinov-dalokat megelőzően Helyey László előadásában hallhattuk a megzenésített verseket magyarul. Fekete Attila remekelt, a versek ismeretében előadásának érzelmi-hangulati görbéjét különösen értékelhette a közönség. A hangszerelés gazdag szín-palettája atmoszféra-teremtő, s egyben kommentáló funkciójú. A regiszterek érzékeny kezelésének köszönhetően az énekhang a testes hangzáson is át tud jönni. Fekete Attila hangjának tónusa élménnyé avatta a zenekari dalokat.
A második részben a Szláv táncokat az előadók örömzeneként élték meg - így a közönség is. Ugyanakkor, itt tűnt fel leginkább az a hangzásbeli aránytalanság, amely a vonósszólamok létszámából szinte automatikusan kikövetkeztethető volt: a hegedűszólamok nem tudták felvenni dinamikában (testességben) a mélyvonósok intenzív játékával. A gordonkások és bőgősök jól artikulált játéka, a pizzicato-effektusok nagyban hozzájárultak a táncok karakterének megteremtéséhez, de néha már-már „leárnyékolták” a hegedűdallamokat. Ilyenkor a „lépték” került veszélybe; a rövid, meghitt dallamokat, amelyek alkalmanként már-már a dúdolás közvetlenségét idézik, nem lehet világgá ordítani. Az éneklő tónus dinamikájának csúcsértéke behatárolt – és így még mindig a jobb megoldást választották, nem feladva az éneklő karaktert, mintha a zenei frázisok megformálásának feladásával, kizárólag a dinamikai egyensúlyra koncentrálnak. A magvas tónust a belső szólamok kidolgozottsága szinte eleve szavatolta. Az áttört hangszerelésű szakaszokban a szólamok perfekt kivitelezésében gyönyörködhettünk. Csak azt sajnáltuk, hogy a lendület hevében néha olyan tempót vettek, amelyben óhatatlanul is elsikkadtak azok a részlet-szépségek, amelyek „kijátszására” (így átélésére és közvetítésére) nem maradt elég idő. De ez is apróságnak tűnt a jól diszponált program egészében. Mindent egybevéve: emlékezetes koncerttel búcsúzott az évad végén a zenekar. Vélhetően hasonló érzések töltötték el a játékosokat, mint a közönséget – s ez sem elhanyagolható szempont! (FK)