Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar 2009. Szeptember 27.

Kezdődik a mese – Kodály Háry Jánosának bevezetőjével indult a műsor, majd a zenekarból szólistává lépett elő Tóth Péter. Három „éji” darabot játszott (egy-egy noktürnt Chopintől és Satie-tól, majd Bartók Szabadban című ciklusából következett az éjszaka zenéje) – ehhez „játékok” kapcsolódtak; előre megtudtuk, hogy mérik a tetszést (a tapsok hosszát és intenzitását), és megfigyelési szempontot is adott a gyermekek nyelvén jól beszélő Kesselyák Gergely: társítsanak színt az egyes darabokhoz. Külön dicséretes, hogy előre megmondta: nincs „jó megoldás”, a fantázia birodalma határtalan… Hogy a Bartók-tétel kapta a legtöbb tapsot, abba nyilván beledolgoztak a kísérők – mindenesetre azzal a haszonnal járt, hogy így mégegyszer felcsendülhetett (íme, ismét az ismétlés…). Schumann Träumereie sem hiányozhatott az összeállításból – s a szünet előtt még egyszer szerepet kapott a zenekar: Grieg a-moll zongoraversenyének lassú tételében.
Amire nem hívta fel a figyelmet a műsorvezető, az a megnövekedett hallgatóság volt: a zongoradarabokat úgy hallgatta a zenekar, mintha őket is elvarázsolta volna a gyermek-közeg sajátos légköre. A kicsik (akiknek figyelme természetesen nem mindig arra irányul, amire a felnőttek szándéka szerint kellene) láthatták: amikor épp nem játszanak, a művészek is hallgatják a zenét. Szeretnivaló volt az együttes, ahogyan együtt élt a műsorvezető-karmesterrel és a kétségkívül heterogén publikummal.
A második rész még több tanulsággal szolgált: ekkor Berlioz Fantasztikus szimfóniájából hangzott el az első két tétel (Álmok, szenvedélyek és Bál), éspedig vetített háttér előtt: közben Dali-képek váltották egymást, megtervezetten, többlet-élményt nyújtva (a fixa ideához társuló, feltűnő rózsa-kép formai elemzéssel felért!). Itt több veszély leselkedett, sőt, nemcsak leselkedett: a műsorvezető ugyan próbálta „előkészíteni” a szokatlan látványra a közönséget (javasolva, hogy aki ijesztőnek találja a képeket, csukja be a szemét), a képeket bizony meg „kellett” beszélni! S ha a gyerek nem reagált, a szülő érezte magát indíttatva, hogy alkalmi műelemzővé lépjen elő. Veszélybe került a zenehallgatás – túl azon, hogy háttérzenévé vált! Szerencsére a meglepetés ereje hamar elillant, s visszatért a figyelem a zenekari muzsikához. Vagy csak a zene – leginkább példázat értékű történetekben hangoztatott – varázsereje működött? Nem tudom, mennyi jutott el mindebből a pódiumra – tény, hogy a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekara olyan felelősséggel muzsikált, ami felnőtt-előadásokon is szép teljesítmény. (Hogy Dali művészetére sokak szemét rányitotta, további nyereség. Abban pedig csak reménykedünk, hogy akik mit sem tudtak korábban Berliozról, nem „tudásként” könyvelik el azokat a sztorikat, amelyekkel inkább a kísérőket próbálta szórakoztatni Kesselyák.) (FK)