MÁV Szimfonikus Zenekar - 2010. Április 20

E zenekartól kapott felkérést első szimfóniájának megírására Kovács Zoltán, értelemszerűen az ő nevükhöz fűződött a bemutató is (2001-ben). Most ismét elővették a művet, s mint a fogadtatás mutatta, jó választás volt ez. A zenekar törzsközönsége – hála a mindenkori vezetőség „nyitott” műsorpolitikájának – időről-időre találkozik a koncerteken ritkaságokkal, érdekességekkel. Ennek köszönhető, hogy nem aszerint értékeli a hallgatnivalót, hogy mennyiben felel meg valamiféle előre kitalált „várakozásnak”, hanem hagyja magára hatni a zenét. S ha korábbi zenei ismeretei birtokában bármely újdonság nyitott fülekre (és nyitott szívre) talál, gazdagodik az a személyes repertoár, amely immár még nagyobb felületet kínál a további élmények számára. Még aki kilenc éve hallotta az ősbemutatót, az is aligha vállalkozna a szimfónia két előadásának összehasonlítására. De nem is ez a cél, sőt! Akár első, akár második hallásra, a műsorismertetőben közölt program ismeretében lekötötte a közönséget a mű. Jogosan, hiszen Kovács Zoltán zenéjét könnyű szeretni: hangszerelése színes, dallamokban gazdag, s végighallgatása során tévedhetetlenül követhetőek az érzelmi-indulati történések (hadd gonoszkodjam: hogy „az ókori történet által a szerző azt sugallja hallgatóinak, hogy érdemes lenne felülvizsgálnunk napjaink életének értékrendjét” – nos, az ismertetőnek ezt az elvárását kicsit korainak érzem).
Sikerélményként könyvelhette el megannyi idős hallgató, hogy értette a nála jó generációval fiatalabb szerző művét – a lelkes tetszésnyilvánítás így a hála jeleként is értékelhető. A siker: szerzőé és előadóké egyaránt; így biztosra vehető, hogy a játékosokból semmi ellenállást nem váltana ki, ha a közeljövőben akár többször is műsorra kerülne ez a szimfónia (a biztos siker tudatában pedig szinte bármilyen művet élvezet játszani!). Ilyenkor válik már-már kézzelfoghatóvá, hogy a Magyar Szimfonikus Körkép egyetlen kritériuma milyen szervesen beépülhet(ne) az éves programok összeállításába. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy nem kolonc a kortárs magyar mű, főként, ha jól lett megválasztva – s hogy milyen a „jó választás”, mely zenekarnál milyen kritériumoknak kell megfelelnie, azt érdemes lenne a gyakorlatban (valamennyi zenekarnak) kikísérletezni.
A Ravel-mű, amely annakidején színpadon került bemutatásra, jó szívvel mondható gyerekoperának (azzal a fenntartással, hogy mint a gyermekeknek szánt művek legtöbbje, a felnőttek számára legalább annyira fogyasztható). A koncertszerű előadásban Raics István szövegével csendült fel, így elvileg érthettük volna minden szavát (viszont, hogy mennyivel nehezebb volt prozódiailag kifejezően énekelni magyarul, arról valószínűleg sokat tudnának mesélni az énekesek). A szerző eredetileg (mint az ismertetőből megtudtuk) a zenekar mellett vegyeskart és gyermekkart írt elő, valamint nyolc szólistát, akik valamennyien több szerepet is énekelnek - ehhez képest a Nemzeti Énekkar viszonylag kis létszámmal lépett fel, s tagságából került ki szinte a teljes szólistacsoport is (11-en). A Gyermek szerepét Czabán Angelika énekelte, a Tűz bravúros koloratúr-szerepe Széll Cecíliának adott érvényesülési lehetőséget.
Ismét rendkívül invenciózus, színgazdag partitúrát szólaltathatott meg a zenekar, Kollár Imre irányításával választékos színeket-árnyalatokat kevertek ki, máskor épp a meghökkentő tónusok tartották ébren a figyelmet. A kompozíció nem nélkülözi a humor effektusait sem – s az interpretációt minősíti, hogy a közönség „vette” a zenei poénokat, aktív figyelemmel követve a cselekményt. Öröm volt érezni az oldott légkört; amikor nem vaskalapos szigorúsággal regisztrálja a nagyérdemű a történteket, hanem időről-időre elmosolyodik, néha még kuncogást is megengedve magának.
Személyesen megszólítottnak érezte magát tehát a hallgató, átélte a műveket – s ha ez sokakkal fordul elő egy-egy hangversenyen, akkor nem kell aggódni a koncertélet jövőjét illetően. (FK)