MÁV Szimfonikus Zenekar - 2010. Május 5.

Akik hallották két éve a Csajkovszkij-maratonon, felcsillanó szemmel ismertek rá a szólista nevére: a Szőke Tibor Mesterbérlet 4. estjén ismét köszönthettük Alexander Markovot. Ezúttal Paganini h-moll hegedűversenyét játszotta a MÁV Szimfonikus Zenekarral, Vladimir Ponkin vezényletével. Ez volt az az alkalom, amikor a nyitótételt követően elementárisan felcsattanó taps senkit sem botránkoztatott meg; az is tapsolt, aki tudta, hogy nincs vége a műnek – s ha valaki mégsem, nos, az elismerésre méltó fegyelmezettségről tett tanúbizonyságot. Markovot hallgatva megértjük a 19. századi zeneélet egyik legjellegzetesebb vonását, a szólistakultuszt. A „virtuóz” ugyanis nemcsak olyan valaki, aki többet tud kihozni hangszeréből, felsőfokba srófolva több-kevesebb játéklehetőséget – fenomén. Virtuozitásra lehet törekedni, de virtuóznak: születni kell (mondhatni, alkatilag), ráadásul megannyi „utómunkálatra” van szükség, amit nem szokás nyilvánosságra hozni. A romantikus virtuóz-attitűdhöz hozzátartozik, hogy (Pallas Athéné módjára) egyszer csak teljes fegyverzetben jelenik meg a hangszeres, aki óvakodik akár csak utalást tenni arra, hogy milyen hosszú és göröngyös utat tett meg…
Az igazi virtuóz: vérbeli muzsikus, elképesztő technikai tudását a mű szolgálatába állítja. A zenére koncentrál, s épp ezáltal kerül elérhetetlen távolságba a hallgatóságtól. Felnézünk rá és csodáljuk.
Markov játéka kétségkívül rendkívül inspiráló mindenkori muzsikus-társai számára; a vonósok előtt elképzelhetetlen távlatok nyílnak meg, s a lelkesedés hatására játékuk színvonala szinte automatikusan megemelkedik. De minden muzsikus-partner számára lelkesítő az ilyen szólista; gyakran hallhattunk szép kamarazenei pillanatokat hallhattunk, például hegedű-ütő concertálást.
A varázs nem ért véget – ráadásul Ravel rapszódiája, a Tzigane egészen káprázatos előadásban csendült fel. (Ilyen esteken lehet/ne, kellő kínálattal, fellendíteni a lemezvásárlást – vagy talán mégsem, merthogy oly sokáig cseng le az élmény…)
Irigylésre méltó, aki most hallotta először Markovot – váratlan felfedezéshez juthatott ezen az esten. Annál is inkább, mivel életrajza aligha sejteti azt a minőségi különbséget, ami toronymagasan kiemeli sikeres pályatársai közül.
Hálás feladat jutott Vladimir Ponkinnak, a rendkívüli siker előre „borítékolható” volt. Ponkin egyébként a széles ecsetkezelés mestere: pontos ütései mellett kevés részletre fordít figyelmet az előadás során (vélhetően a próbákon is), a nagyformák hatásos felépítésére koncentrál, néha már-már a plakátok rikító színeitől sem riadva vissza. Bizonyára inspirálóan hatott rá a Nemzeti Hangversenyterem remek akusztikája, s lelkesedéséből adódóan a végletekig kiaknázta a dinamikai fokozás lehetőségét. A zenekar becsületére legyen mondva, hangszert-energiát nem kímélve játszottak a keze alá. A nyitószámban, Berlioz Római karnevál nyitányában épp e plakátszerűség következtében nem voltak differenciáltak az egyes hangszercsoportok közötti dinamikai arányok – ez a súlyozás egyértelműen a karmester feladata lett volna. A ráadással viszonylag hosszú első rész után némiképp megcsappant hallgatóság érdeklődött Csajkovszkij III. szvitje iránt. A koncepció itt is hasonló volt, néha már-már fárasztóan hatott a harsányság. Minden elismerés megilleti viszont a koncertmester Trejer Istvánt, aki (a rendkívüli szólista játéka után is) képes volt gyönyörködtetően megszólaltatni a szvit szólóállásait. Más műsorösszeállításban e teljesítménye akár az est élménye lehetett volna. (FK)