MÁV Szimfonikus Zenekar 2009. július 9.

Kobayashi - régi jó szokása szerint - varázsol, s eközben partitúra-ismeretének köszönhetően állandó kontaktust tart az adott pillanatban kiemelt fontosságú játékossal vagy szólammal. Ennek következtében kidolgozottan halljuk a zenei anyag áttört szövetét, s mivel a szem- és mozdulat-kontaktus az egész apparátusra kiterjed, minden muzsikus megszólítva érzi magát. Más kérdés, hogy Kobayashi szárnyal - s hajlamos megfeledkezni arról, hogy nem mindenki képes követni; azaz, elképzelései néha tényleges korlátokba ütköznek. A karmester - lehet, hogy ez is a „varázslás” része? - nem vesz tudomás erről, hanem a sikerületlen megoldásokat (akár próbán, akár előadáson) esetlegesnek tekinti. Ez viszont azzal jár, hogy rajta kívül mindenki ismeri a kórképet - orvoslásra viszont nincs remény. Ezért maradt hatástalan megannyi hirtelen dinamikai váltás, vagy fokozás, amely jól indult (túlságosan is), ám kifulladt, s nem tudott a csúcsra törni. Kiegyenlítetlen produkció született a részleteket illetően, ám a koncepciózus megtervezettség, a formai építkezés még a kevésbé sikerült részletekben sem tévesztette el hatását.
Ezúttal is amatőr kórust hallottunk, ügyszeretettel, szólamtudással, de sajnos olyan hanganyaggal, amely kevésnek bizonyul a mű embert-próbáló nehézségeihez. Kobayashi, aki odahaza is dolgozik az énekkarral, tisztában van ezzel - s a Nemzeti Énekkar jeles erőinek segítsége sokat javított a hangzásképen. (Érdemes megemlíteni, legtöbbjük - a japán kórushoz hasonlóan, biztos szólamtudás birtokában - vállalkozott a kotta nélküli éneklésre.)
A szólisták közül a bariton Asai Takahitónak jutott a legexponáltabb feladat, s ennek remekül tett eleget. Meggyőződéssel átélt előadása himnikus invokáció volt a kóruson felcsendülő Örömódához - s a kórus igaz öröme felragyogtatta a finálét.
A felejtendő pillanatokról a női szólisták gondoskodtak, a szólamok különböző nehézségéből adódóan elsősorban a szoprán. Be kellene látni: a szorgalom, az elszánt-kitartó akarat a hegyeket talán megmozgatja, de a lehetetlen megvalósítására képtelen. Idehaza gonoszul "szolfézs-hang" meghatározással szokás illetni azt, akinek "csak" a szólistasághoz alapfeltétel hanganyaga nincs meg, egyébként akár mindent tudhat... S ha valakinek hallhatóan nincs meg a szükséges magassága (csupán hangképzéskor tud oda felskálázni), annak be kellene látni, hogy az a szerep, szólam, stb. nem őrá vár.
A zenekarnak ilyenkor külön többlet-feladat: pókerarcot vágni, bármi történjék is. Ez a mű előadása közben sikerült - ám a tetszésnyilvánítás hosszas idején elfogyott a kontroll (szerencsére csak néhány újabb tagnál).
A következő hét csütörtökén (16-án) a Vajdahunyadvára atmoszféra-teremtő környezetében adott Beethoven-estet, ezúttal vezető karmestere, Kollár Imre vezényletével, a zenekar. A műsorra az ínyencek sem panaszkodhatnak: az Egmont-nyitányt követően a C-dúr zongoraverseny, majd a Hármasverseny csendült fel. Két versenymű, Elisso Bolkvadze, valamint a Magyar Zongorás Trió (új felállásában: Szentpéteri Gabriella, Szecsődi Ferenc és Rádi Ildikó) szólójával. Szép példáját kaptuk annak, hogy a szabadtéri (tehát nagyobb százalékban a „kultúr-turizmushoz” tartozó) rendezvényeket sem szükséges természetszerűen félvállról venni.
Az atmoszféra-teremtő környezetben, régi jó szokás szerint, mellőzték a kihangosítást (ebből következően, nem számolhattak a mesterségesen megnövelt hangmassza letaglózó hatásával). Ugyanakkor, nem erőltették a hangerőt, felvállalva a természetesség jegyében a már-már bensőséges légkört. A közönség méltó partnernek bizonyult ehhez.
Az óriási platán lombkoronája a zöld megannyi árnyalatában pompázott a színpad megvilágításának köszönhetően, némelyik szinte irreálisnak hatott, s ezzel hozzájárult a látvány meseszerűségéhez. Mindehhez az épület-háttér, és a felhőjáték színteréül a festői égbolt: a hallgatóság realitás-érzékét csak a kiéhezett szúnyogok tartották éberen.
Szólt a muzsika, gyönyörködtetően. Tudtuk: nekünk – ugyanakkor, sajnos nem azzal az intenzitással, amely szinte érzelmi azonosulásra készteti a hallgatót. Katarzis-veszélytől egyetlen pillanatra sem kellett tartani.
A zongoraverseny szólistája, a grúz Elisso Bolkvadze Budapesten a Michel Sogny mesteriskoláját bemutató szólóestek egyikén debütált. Ugyanazokat az erényeit mutatta zenekari mű szólistájaként is: biztos szólamtudás, megformált frázisok, s mindenkori pontosságra-törekvés (leginkább a megfelelni-akarás szintjén). A minden pillanatra kiterjedő koncentráltság viszont épp ahhoz vezetett, hogy kevéssé érvényesült a különböző részletek súlya-jelentősége; nem voltak felfénylő pillanatok, és soha nem éreztük a kiküzdött megérkezés boldog elégedettségét. Mosolytalan volt még a zárótétel is; nem tudtam szabadulni a gondolattól: szerényen-személytelenül asszisztál egy olyan műben, ahol ő a szólista. Megbízható – ami nem kevés; de a nagy élményhez ez aligha elegendő!
A Hármasverseny problematikája abban rejlik, hogy a szólistáktól kamaramuzsikusi érzékenységet is vár. Van ebben
gyakorlata a Magyar Zongorás Triónak (amelynek nemrég óta hegedűse Szecsődi Ferenc), akik „megszokták”, hogy minden felelősség az övék – számukra viszont épp a zenekari szövetben való otthonosság-érzet megtalálása jelentett sajátos feladatot. Vagyis, a zenekari szakaszok utáni megszólalás milyenségének kialakítása, az egymás között működő kommunikációnak a kiterjesztése, a zenekarral való dialógussá. Szépen megformált szólóik kvalitását mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a leghalkabb rezdülésekkel is magukra tudták vonni a figyelmet. Ami ezúttal egészen kivételes mértékűnek tűnt; a csend nem a közöny, hanem a ráhangolódás jele volt.
Köszönhető ez Kollár Imre irányításának, aki most is „kis léptékben” adagolta a zenei folyamatokat, az egyes formarészeknek hol ritmikus profiljára, hol pedig melodikájára koncentrálva. Ettől a hallgató úgy érzi, szinte mindig történik valami – tehát elég belefeledkezni a (kétségkívül kidolgozott) hangzás hullámzásába. Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy ilymódon a dirigens (miközben aprólékosan ügyel a kidolgozottságra) lemond a nagyforma perspektivikus megjelenítéséről. Ezzel a Hármasversenyben nem könnyítette meg a szólista-csoport helyzetét – de ugyanakkor kétségkívül megnehezítette, hogy a zenekari szólamok bármelyike, akár csak pillanatnyi figyelmetlenségből, elsikkadjon. A mérleg, összességében, ezúttal kétségkívül pozitív! (FK)