MÁV Szimfonikus Zenekar 2009. Október 6.

Újdonság a helyszín nemcsak a közönségnek, hanem a zenekarnak is – éppen ezért érdemes nagyon figyelni a tényleges hangzásra: rejtett erények tűnhetnek fel, és a hangképet retusálandó, megoldásra váró feladatok.
Az azonos alaphangnemű két versenyművet egymás után végighallgatni: élmény, élő előadásban kiváltképp! Már a szem is előre örül e műsor láttán – s ha a hangnemszimbolika bárminemű megnyilvánulása akusztikus élménnyé válik, az további öröm. Panaszra semmi okunk – éppen ezért talán nem hat ünneprontásnak, ha néhány konkrét észrevétel következik. Kollár Imre és a zenekar immár egy éve dolgozik együtt; ki kellett, hogy alakuljon az a hallgatólagos jelbeszéd, amelynek birtokában akár szemvillanásból „értik egymást” (azaz, megérteti magát a karmester – amit a zenekar reagálása igazol vissza). Ez hol működik, hol pedig még nem alakult ki. A tematikus területek pregnánsan váltják egymást, az egyes szakaszok hangszerelési finomságai gyakran jutnak érvényre, viszont a kezdések pontossága általában megoldatlan. A halk néha bizonytalan, máskor jelentéktelen – éppen ezért nem a dinamikai skála egyik végpontjaként érzékeljük. A Mozart-versenyművekben (természetesen) kisebb vonóskar szerepel – az általuk produkált (a művek adott pontjain meghatározó jelentőségű) unisonók kívánnivalót hagynak; azonnal hozzá kell tenni, hogy a Bruckner-szimfóniában a nagy apparátus unisonói viszont sohasem tévesztették el hatásukat. A finom-cizellált hangkép létrejöttét akadályozza, ha egy-egy vonósszólam nem egységes; nevezetesen, ha a dallamjátszó prímben egy-egy rövid frázis, motívum kifejezését aránytalan dinamikai gesztussal próbálja hatásossá tenni néhány játékos. Ugyancsak problematikusak a hangsúlyos ütemegységre eső záróhangok: néha trambulinként szolgáltak a következő frázis indításához. Az ilyen apróságokkal együtt, fegyelmezetten játszott a zenekar – s mozarti A-dúrról lévén szó, épp a derű általános hiánya tűnt fel. Azok a belső elmosolyodások, amelyek a múltbeli emlékkép és a vágyott ábrándkép felidézésének egyaránt velejárói lehetnek. A bensőséges-szelíd mosoly, amely átsugárzik a zenei faktúrán, s a mű adott helyén többé vagy kevésbé vonja magára a figyelmet. Az Operettszínház pódiuma: korrekt képet ad a megszólaltatottakról; néha talán kicsit túlságosan is pontosat, tehát, már-már rézkarc-élességű apró gesztusokat jelenítve meg. Ebből következik, hogy sok részletszépségre is felfigyelhettünk, a kamarazenei érzékenységű párbeszédre a zongora és némely zenekari hangszer (ill. hangszercsoport) között – amiben része volt a közös hangzás-elképzelésnek, a hasonlóképp kidolgozott frazírozásnak.
Taps Mozartért – de nem annyi, hogy a szólista még a pódiumon kaphassa meg a virágcsokrot. Nem kellett hasonlótól tartani a koncert végén: a kétségkívül hosszú szimfónia után ráérősen tapsolt a közönség (ami a tetszés egyfajta jele; nem szándékozott pánikszerű gyorsasággal elhagyni a termet). Kollár a leghatékonyabban a szimfónia nyitótételében hozta ki a maximumot a hangszeresekből; tagoltan szólt a hangfolyam, követhető volt az utalások-visszautalások rendszere, aligha tűnt üresjáratnak, felesleges duplázásnak. A lassú tételhez több őszinte elkötelezettség kellett volna, hit abban, hogy a leírottak érzelmi töltete pontosan ennyi ideig tartó kifejtést (közlést) igényel. Itt néha kiegyenlítetlenre sikeredett a hangzás (afféle összhangzattani diktálásra emlékeztetve, amikor a tanár - segítő szándékkal - kiemeli valamely szólamot). A Scherzo is inkább tarka, mint színes volt – s a fináléra érthetően általánossá vált az elfáradás. A részletszépségeket hosszasan lehetne sorolni; leginkább a remek teljesítményt nyújtó gordonkaszólam érdemes a kiemelésre. Ha melodikus anyag jutott nekik, áradóan hömpölygött a dallam; máskor pedig bármely hangszer/szólam tematikus anyagát olyan érzékenységgel kísérték, hogy nyilvánvaló: nemcsak szólamukat játszották megformálva, hanem tisztában voltak a zenei szövet belső összefüggéseivel. A fafúvósok elsősorban szólistaként nyújtottak jó teljesítményt, a nagylétszámú rezeskarnál a korálszerű szakaszokban néha a dinamikai kiegyensúlyozatlanság tette nehézzé a harmóniai történés követését. Hasznosnak bizonyult, hogy Kollár Imre a nagyformák felől közelítette a tételeket; ilymódon csak ritkán tűnt parttalannak Bruckner muzsikája.
Kedves gesztus, válságos időkben különösen értékelendő: a koncert végén koncertfelvételekből összeállított CD-vel kedveskedett a hallgatóknak a zenekar vezetősége, e gesztussal köszönve meg hűségüket, mellyel az új helyszínen is kitartottak a zenekar mellett.