MÁV Szimfonikus Zenekar 2010. Június 23.

„Múzeumi muzsikáló délután”-ra invitálta – immár nem csak a bérletes – közönséget a MÁV Szimfonikus Zenekar a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermébe. Június 23-án hétköznap 17 órás kezdettel nyílt lehetőségünk meghallgatni   Beethoven II., majd Sibelius III. szimfóniáját, vendégkarmester, a finn Jukka Iisakkila vezényletével.
A múzeumi koncert: speciális műfaj, ezzel eleve számolhat rendező, előadó, hallgató (s számolnia is kell!). Nem érvényesek a hangversenytermi viselkedés diszciplináris kötelezettségei – oldottabb, lazább a légkör, más fajsúlyú az élmény. Mindazonáltal, a kikapcsolódás jó esetben élménnyel jár.
A múzeumi helyszín sajátos akusztikai környezetet kínál – erre is gondolni kell a program összeállításakor. Mert tény, hogy szinte bármit szinte bárhol el lehet játszani, de nem árt, ha a befektetett munka minél nagyobb százalékban bizonyul hatásosnak. Azt ugyanis a legelvarázsoltabb romantikus lelkületű sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy a gyönyörködtető muzsika hangzó életre keltése: munka, felkészülést, figyelmet, energiát igénylő tevékenység, valamennyi közreműködő részéről. És nem árt, ha nemcsak a közönség elégedett, hanem az előadók is. Erre most leginkább a karmesternek volt oka (aki szakmai életrajzába felvehette Budapestet azok közé a városok közé, ahol fellépett).
A Nemzeti Múzeum Díszterme rendkívül visszhangos, ezért komoly plusz-feladatként hárul a karmesterre, hogy pillanatról-pillanatra kontrollálja a ténylegesen megszólaló hangzást. Módosul a formálás, az építkezés; külön kell figyelni arra, hogy a hangszerelés finomságainak érvényre juttatása alkalmanként milyen dinamikai arányokat igényel, vagy hogy a hangos akkordok lecsengése ne nyomja el a következő halkan kezdődő tematikus anyagot.
Egy ismert(nek mondható) és egy (szinte) ismeretlen művet tűztek műsorra – az előbbit „újrahallgattuk”, az utóbbit pedig szerettük volna megismerni. Az „újrahallgatás”alig volt több, mint hangzó felidézése korábbi emlékeknek; ha valaki netán most találkozott volna először a művel, kétségkívül jogosnak érezhette, hogy Beethoven páros számú szimfóniái ritkábban hallhatóak. Egyszerűen nem volt atmoszférája a műnek. A legjobb szándékkal sem lehetett „belehallani” a D-dúr pompáját, s hiába vártuk az érzéki szépségű lassú tételt is, helyette hosszú(nak tűnő) vontatott zene szólt. Hiányzott a III. tétel elementáris öröme, az a fajta közvetlenség, amellyel különböző léptékekben egyaránt élményszerűvé tehető a zenei anyag – és főképp, hiányzott a finálé vitalitása.
Iisakkila mozdulatkészlete lehatárolt, megtervezett koreográfiának tűnik, visszatérő modoros gesztusokkal. Aligha adott többletet a zenekarnak (ami az „irányítás” egyik alapkövetelménye), ez is az utánjátszás-érzetet erősítette.
A Sibelius-szimfónia esetében a látványvilág hasonló volt; szuggesztivitásnak nyomát sem észleltük. Előfordulhat, hogy elégedett volt a zenekarral; esetleg felmérte, hogy ennél többet nem tud kihozni az együttesből – mindenesetre, leginkább a kontemplatív szakaszok ragadták meg a hallgató figyelmét, s ezeket vélhette (korábbi Sibelius-élményeihez társítva) a szerző jellegzetes tónusának. Június 9-i koncertjén is játszott két Sibelius-tételt a zenekar, a játékosok szempontjából tanulságos lehetett a további elmélyedés a finn komponista partitúráiban.
A zenekar – miközben a vonóskar hangzása az utóbbi időben dicséretesen alakul – muzsikáló kedve ismét nemigen „jött át”; veszteségnek kellene elkönyvelni, ha a technikai perfekcióra törekvés azzal társulna, hogy háttérbe szorulna a megszólaltatásra kerülő művek szeretete, a személyes (érzelmi) részvétel az előadásokban. Hiszem, hogy a professzionalista perfekció és a leginkább kedvtelésből muzsikálóknál megfigyelhető lelkesedés nem egymást kizáró tényező. (FK)