MÁV Szimfonikus Zenekar 2010. október 26.

2010. október 26.
MÁV Szimfonikus Zenekar

A magyar-brazil műsor-összeállítást lehet – utólag – indokolgatni (bár voltaképp nem szükséges!); Liszt-darabok előadása aligha azért érdemel hozsannázást, mert már a Liszt-év előtt felcsendülnek, s abban sincs semmi szokatlan, ha a 2008 óta állandó karmester - brazil lévén - hazája legjelentősebb komponistájának zenéjét propagálja. Az viszont biztos, hogy lélektanilag megalapozatlan egy ilyen program – annak ellenére, hogy az immár rendelkezésre álló négy mű az egyetlen lehetséges sorrendben hangzott fel.
Előre „borítékolható” volt, hogy Villa-Lobos Choros-sorozatának zenekari darabja (No. 6.) vastapsot vált ki, tehát ily módon a pozitív végkicsengés biztosított. A hangütésre is figyelmet fordítottak: a Les Préludes aligha téveszti el hatását a mindenkori hallgatóságra. Ami kétségkívül örvendetes: hallhattuk a ritkán hallható Malédictiont, ráadásul a fiatal generáció egyik kiválósága, Fülei Balázs szólójával. Napjainkban, amikor a főváros koncertlátogató közönségének javarésze egy-egy zenekar produkcióit kíséri figyelemmel, fontos, hogy minél több együttessel léphessenek fel a széleskörű ismertségre méltán számot tartó szólisták. (Baráti Kristóf, Farkas Gábor és Várdai István mellett ő is a Starlet Music Management „Trónörökösök a színen” kamaraestjeinek szereplője – a zenekarral való fellépés azonban más oldalról engedi megismerni a szólistát.) Ritkán hallható (kevés szólista repertoárján szerepel) a Malédiction – nagy az esély, hogy a Liszt-évben országszerte több koncerten, több vonószenekarral megszólaltathatja majd e művet, éspedig kettős praktikus haszonnal: a zongoraverseny megismertetésén kívül a sikeres bemutatkozás lehetőségével. Fülei Balázs képes egyidejűleg a nagyforma felépítésén munkálkodni, s aprólékosan kidolgozott részletekkel gyönyörködtetni. Karakterizáló-készsége remek, széles dinamikai skálán játszik, billentése érzékeny és változatos. (Éppen ezért meglepő, hogy a versenysikerekben gazdag művész a maga-választotta két hangversenyetűd-ráadásban miért nem törekedett perfekcióra. A népszerű darabok megszólaltatása azzal a veszéllyel jár, hogy nem csak a műveket alaposan ismerők veszik észre a melléütéseket, s egyéb apró pontatlanságokat, bizonytalankodásokat. A Manók tánca után felhangzó lelkes taps aligha tekinthető objektív mércének!)
A bölcsőtől a sírig: Liszt ritkán játszott szimfonikus költeményei közé tartozik. Első hallásra meglepő lehet, hogy formai tagolódása már-már tételszerű (ellentétben a műfaj legtöbb darabjának egytételességével) – ez azt eredményezte, hogy a Liszt-muzsikába készségesen belefeledkező közönség „nem vette észre”, hogy mikor ér véget a mű. Az általános csendben a néhány tapsoló elbizonytalanodott, s gyorsan abbahagyta a tetszésnyilvánítást, amit egyébként talán épp ezért az interpretációért érdemelt meg leginkább a zenekar. Gyengén vizsgázott lélekjelenlétből Rodrigo de Carvalho is – pánikszerű eltűnésével nem könnyítette meg a hallgatók helyzetét. Nem irigyeltem a zenekart… Sovány vigasz, hogy az est végén megkésve megjött a kárpótlás…
A MÁV Szimfonikus Zenekar ezúttal olyan helyzetben volt, mint a még nem szakosodott festő-tanuló; különböző eszközökkel kellett érzékletes-szép hangképet festenie. A Les Préludes jó esetben megannyi karaktert vonultat fel, miközben érezteti, hogy kisszámú motívum metamorfózisairól van szó. A Malédiction a vonóskar jutalomjátéka – többszöri előadás során kiegyenlítődnek azok a szólamok közötti különbségek, amelyekben néha a hangszerállomány minősége behatárolja a lehetőségeket. Tagadhatatlan: a szólamonkénti összjáték sokat csiszolódott, a nagyobb felületekre kiterjedő pizzicatók tónusával az igényes hallgató is elégedett lehet.
S talán nem is hinnék a játékosok, mennyire gyönyörködtető volt A bölcsőtől a sírig kezdetének berceuse-hangja, pasztell hangszín-világa – ha valami, a játékosoknak ez a szépségre való ráismerése, a kikevert érdekes tónusokban való gyönyörködés többlete adhatott volna többletet ehhez az élményhez. De a muzsikusokat egyelőre lefoglalta a játék, a karmestert pedig a kontinuitás biztosításának feladata.
Carvalho nem mert elég önállóságot adni a hangszereseknek – s miközben gondosan felügyelte az együttmuzsikálást, figyelmen kívül hagyott olyan karmesteri teendőket, amelyek viszont nélkülözhetetlenek lettek volna a perfekt hangzásképhez. Elsősorban a nyitószámban érvényesült ez. Ha többször pontatlan egy belépés, érdemes más, eredményesebb mozdulatot kikísérletezni! Úgy tűnt, Carvalho mozdulatkincséből alap-gesztusok hiányzanak – nélkülük az áttört faktúrájú, agogikát feltételező kompozíciók pontos megszólaltatásának mindig nagy lesz a bizonytalansági tényezője.
Összességében: a Liszt-oeuvre ismeretlen darabjaival talán sikerült a hallgatókban a felfedezőkedvet felébreszteni – s akkor a koncert önmagán túlmutatóan töltötte be hivatását. (FK)