2010. szeptember 27.
MÁV Szimfonikus Zenekar
A Lukács Miklós bérlet évadkezdő koncertjén a bécsi klasszika nagymesterei egy-egy művel képviseltették magukat. B-dúrban volt az első rész (Beethoven: IV szimfónia, majd Jeremy Menuhin szólójával Mozart K. 595-ös zongoraversenye), D-dúrban a második (Haydn 101., Óra-szimfóniája). Ezúttal erőltetettnek tűnt a dirigens Takács-Nagy Gábor rövid (hangulatkeltő?) bevezetése, főképp, mivel a felcsendülő hangzás nem igazolta teljes mértékben. Örvendetes esemény jelenthetett külön stressz-faktort a MÁV Szimfonikus Zenekarnak: a Magyar Televízió nemcsak hogy rögzítette a hangversenyt, de már a sugárzás időpontját is kitűzték. Ilyesmire régóta nem volt példa – ezért a hirtelen rászakadt felelősség súlya bizonnyal nyomasztó lehetett. Az utóbbi években kétségkívül jelentősen egységesebbé vált vonóshangzás feljogosította az ilyen igényes (és terjedelmes) program összeállítására az évad tervezőit, ugyanakkor érdemes lett volna számolni azzal is, hogy a szólamtudás és az együtt-muzsikálás kettős feladatának egyszerre megfelelni könnyebb a szezon folyamán.
A vezető karmester Takács-Nagy Gábor, aki mostantól a zenekar művészeti vezetője is egyben, különös gondot fordít a vonóskaron belül a hegedűk hangzására. Vezénylése így elsősorban őket instruálja, továbbá a partitúra alapján a hangzás-kontúrokat jelöli. Egész testével mintegy „lemozogja” a történéseket – tehát, aki őt nézi, már-már azt is hallja, ami ténylegesen nem szólal meg. A szándékok láttató kifejezése és a tényleges hangzás között azonban gyakran jelentős távolság van. A lelkes ügybuzgalom számlájára írható például, hogy időnként a kétségkívül alárendelt szerepű részletek exponáltan jutottak kifejezésre, „borítva” a hangzásarányokat (arra is volt példa, hogy a II. hegedű tolakodott előtérbe pregnáns ritmikájú fordulataival). Az egyidejűleg játszott szólamok közti aktuális arányosításra kísérletet sem tett a karmester, annyira lekötötte a nagyformák részletező koreográfiája. Ennek következtében viszont a folyamat-jelleg erősödött, a nagyformákon belüli tagolás rovására. A Beethoven-szimfónia már-már fárasztóan súlyosnak hatott - ezt jótékonyan egyensúlyozta ki a Mozart-zongoraverseny. Jeremy Menuhin, aki a Mozart-év tiszteletére Mozart összes zongoraversenyéből felvételt készített, ezúttal úgy játszott az Operettszínházban a Steinway-hangszeren, hogy fel sem merült a korabeli hangszer igénye. Sajátos billentés-technikájával képes volt olyan tónus létrehozására, amellyel a hiteles hangzás hívei is elégedettek lehettek volna. Más kérdés, hogy a zenekari kíséret színesebb, szóló-hangzást is elbírt volna. Sajátos intimitást hozott a pódiumra a művész (akinek a helyzete korántsem irigylésre méltó apja árnyékában!) – egyfajta bensőséget, ami stúdiólégkörben otthonosabb, mint amikor teltháznyi közönség várja az élményt. (A ráadás, Beethoven bagatelljének G-dúr hangneme átvezetés a B-dúr szférából a folytatás D-dúrja felé.)
A hosszú első részt követően érezhetően felszabadult a zenekar; mind nagyobb számban hallhattunk szépen megformált motívumokat (mind tematikus rangban, mind érzékeny kísérőfiguraként), kommunikáltak a szólamok, folytatva a megkezdett dallamokat, vagy épp válaszolva a közvetlen előzményre. És ami mindig kivételes élmény: a Haydn-szimfóniában „átjött” a szerző humora; volt alkalma elmosolyodni a hallgatónak! (FK)