MÁV Szimfonikus Zenekar 2011. Április 5.

MÁV Szimfonikus Zenekar
2011. Április 5.

A Lukács Miklós bérlet 5. estjének közönsége Bartók-Pásztory díjjal elismert zenekart köszönthetett. A megbecsülés, a kitüntetés általában jótékony hatású – vélhetően ez is növeli a felelősségérzetet, s a mind magasabb elvárásoknak való megfelelést. A másik inspiráló tényezőt ezúttal a szólista személye jelentette: Perényi Miklóssal együtt muzsikálni: hagyományosan értéke és rangja van ennek! A Takács-Nagy Gábor vezényelte est műsorán Schubert V. szimfóniája, Schumann a-moll gordonkaversenye és Haydn Esz-dúr („Üstdobpergés”) szimfóniája szerepelt. Az Operettszínház színpadán immár otthonosan érezhetik magát – ideiglenes otthonában – a zenekar; mégis, időről-időre kísérletek történnek a szólamok/hangszercsoportok különböző elrendezését illetően. Ez egyben látható jele is annak, hogy ténylegesen akusztikus élményre törekszik a művészeti vezető és vezető karmester tisztet betöltő Takács-Nagy Gábor. Jelenléte, közös munkájuk elsősorban a vonóshangzás iránt támasztott igényességben hozta meg gyümölcsét – a II. szólam minőségi változásán mérhető leginkább az eredmény!
Aki nem akart többet, mint harmonikus muzsikára elandalodni, azt maradéktalanul boldoggá tehette a Schubert-szimfónia. Aki nemcsak hallotta, hanem hallgatta a születő hangzást, annak apró bosszúságot jelentettek a pontatlan kezdetek. Takács-Nagy a folyamatok végigvezetésére koncentrál, pillanatnyi („helyiértékű”) eredmény kedvéért nem vált pontosan taktírozó mozdulatokra – teszi ezt abban a reményben, hogy a szép folytatás hatására utólag automatikusan „jóváírja” a hallás az apró bizonytalankodásokat.
A gordonkaversenyben mintegy méltó foglalatról igyekeztek gondoskodni a szólista-szólam számára; itt erősebben érződött az ideális dinamikai arányokra való törekvés. Általánosságban örömmel regisztrálhatjuk, hogy a részletek aprólékos kidolgozása nem eredményezi a dinamikai szintek automatizálódását (tehát, többféle karakterű-tónusú pianót tudnak játszani, s ez vonatkozik a többi, szabványos dinamikai jelekkel meghatározott hangerőre is).
Takács-Nagy intenzív koreográfiával dirigál – beszédes mozdulatai néha már-már formatani „intésjelek”, s nem az egyes szólamok eseményeit készítik elő. A koncert során állandó „hallásgyakorlati játékként” kínálkozik a lehetőség: nézni, vagy nem nézni a karmestert (ismert mű esetében könnyebb megítélni, látvány nélkül hasonló intenzitású-e a hangzásélmény). A koncert konkrét tapasztalatai alapján általánosítva megállapítható: többletet ad a (jelenlévő) hallgatóságnak a látvány; ugyanez másként fogalmazva persze kevésbé tetszetős: a hangzás önmagában korántsem képes hasonló intellektuális élményt adni, mint Takács-Nagy formai kommentárjainak többletével. S ez élő-zene esetén talán rendjénvaló is – amennyiben rögzítésre kerül(ne), érdemes lenne tovább differenciálni a hangzásvilágot. Általában keveslem a dinamizmust, hiányolom a folyamatok célba-érésének erőteljesebb érzékeltetését, s főképp a tetőpontok, csúcspontok kiélését (amikor a zenei történések indokolttá tennék).
Az est második része a népszerű Haydn-szimfónia alapos ismerőinek is tartogatott meglepetést. Az „Üstdobpergés” nevet az utókor adta a műnek, de nyilván nem véletlenül. Nos, ezúttal a pergés helyén rövid szólót hallhattunk (a nyitótétel kezdetén, s a tétel folyamán e szakasz visszaidézésekor egyaránt). Csak találgatni lehet, milyen szándék vezette a karmestert eme ötlet kiviteleztetésére (mert játékostól ilyesmi aligha származhat!). A tartott hang (akkord) feletti korona a cadenza helyének egyezményes jelölése volt - igaz, a versenyművekben. Olyankor leállt (a többnyire domináns-szeptim akkordon) a zenekar, s a szólistáé volt a „pálya”. A megannyi formai leleménnyel jeleskedő szerzőtől „akár” az is kitelhetett volna, hogy előlépteti szólistává (aki szabad kezet kap szólójához) a timpanistát. Hogy mégsem így volt, azt nem más valószínűsíti, mint a „Paukenwirbel” név; akkortájt tehát meglepő-meghökkentő effektus volt ez a (több szempontból is) rendhagyó kezdet. A módosítás szándéka talán az lehetett, hogy manapság, amikor a mű ismeretében eleve várjuk az effektust – mást kapjunk. Ezzel együtt, s ettől függetlenül, a szimfónia élvezetes előadásban csendült fel – talán itt valósult meg leginkább a karmesternek a közelmúltban „.. gondolatok a zenekari játékhoz, ajánlom kollégáimnak – barátaimnak a MÁV Szimfonikus Zenekar muzsikusainak” címmel közreadott rövid írásának egy fontos mondata: „A próbafolyamat munka, a koncerten felszabadult, kreatív játék a lényeg (ezért próbálunk).” Az igazi felszabadult muzsikálásra a ráadásban került sor, amikor megismételték a szimfónia zárótételét. Ez az interpretáció a „haydn-i derű” mintapéldája lehetett volna! (FK)