MÁV Szimfonikus Zenekar 2011. Február 22.

MÁV Szimfonikus Zenekar
2011. Február 22.

Rost Andrea áriaestjét hirdette a Szőke Tibor Mesterbérlet 1. hangversenye – s az operakedvelők nagy örömére, valóban az áriák voltak túlsúlyban a műsorban. Donizetti, Massenet és Gounod után a második részben Erkel zenéje szólt, két legnépszerűbb operájának részletei. Rost Andrea fellépése szép számmal vonzott diákokat is – szép számmal hallgatták állva, s aligha bánták meg vállalkozásukat. Inspirálta a szólista személye a zenekart is, Medveczky Ádámnak könnyű dolga volt tehát. A MÁV Szimfonikus Zenekar régen felnőtt az operaénekes-kíséret kényes feladatához, világszerte vizsgázott ilyen minőségében – s most a korábbi tapasztalatokat kamatoztatva, kedvvel muzsikáltak (tehát, tagonként, szólamonként és testületileg egyaránt - figyelemmel, odaadással). Tündökölt a szólista, érezhető elégedettséggel nyugtázva a kevésbé ismert áriák sikerét is. Remekelt Massenet operából kiragadott részletként ismert Meditation-jának hegedűszólistájaként a koncertmester Trejer István is, csodálatos összhangban együttesével (a Bánk bán II. felvonásbeli Melinda-áriához az Operaház-beli előadások viola d’amore szólistáját, Botos Veronikát hívták meg.
Örömzenélést hallottunk, csaknem mindig. Amikor a fuvola obligát hangszerként kiemelt fontosságú szerepet kap, elengedhetetlen, hogy egységet alkosson az énekessel. Fokozza az ilyen helyek kényességét, hogy nem mechanikus-pontos anyagról lévén szó, a „szabadság”-nak kell együtt-lélegeznie. Ilyenkor egyvalamit nem szabad: beosztani! Sajnos, akusztikai „sakk-vakság”áldozatai lettek a szereplők, az egyetlen rossz megoldást választva. A karmester az énekes (előre elképzelt) gesztusaihoz képest próbált pontos instrukciókat adni a fuvolistának – ahelyett, hogy megelőlegezte volna azt a bizalmat (már a próbák során), hogy azonos hullámhosszra kerülhetnek az énekessel. Úgy - és csak úgy – keltette volna felelgetésük s a hangszeres kommentár a szabadság érzetét, elképzelt és végigvezetett ívek mentén; így inkább csak az igyekezet maradt, földközeli rebbenés a szárnyalás helyett, biztonsági háló feletti akrobata-mozdulatok követése, rossz képfelbontással mikrostruktúrákig kirészletezett hangkép. (Emlékezetem felidézi az egykori aschaffenburgi próbát, ahol hasonlóan kényes helyen a bennerejlő pillanatnyi duett-lehetőség felismertetésével Pavarotti egészen kivételes teljesítményt tudott előhívni – ugyanebből a fuvolistából. A zenei folyamatra figyeltetéssel. Ez a bizalom hiányzott ahhoz, hogy a precizírozás mankói nélkül partnerként szárnyalhasson a fuvola, ütemről-ütemre olyan funkcióban, ahogyan azt a zenei anyag megkívánja.)
Rost Andreát érdemes lett volna minél több szakmabelinek (énekesnek) meghallgatni. Nem csupán hangja, technikája, szerepformálása csodálására, hanem annak a kulturáltságnak a megtapasztalására, ami egyaránt megmutatkozott a karmesterrel és a zenekarral való kapcsolattartásában, s abban a – jobb szó híján – viselkedésben, ami a pódiumművészet legmagasabb fokának ismérve: többé és kevésbé ismert számokban egyaránt jelenidejűen figyelni a zenére, ugyanakkor nem feledkezve meg a közönség jelenlétéről (amit ezúttal bátran nevezhetünk hallgatóságnak). Utólag visszagondolva, nem is tudom, kivetítették-e a szöveget – ha igen, felesleges volt, hiszen az énekesnő arca, hanghordozása minden pillanatban érzelmileg biztos fogódzót jelentett: fogékonyan szemléltük az általa megjelenített hősnők pillanatképeit. Ami talán a legemlékezetesebb: mosolyának az őszintésége; azé a mosolyé, amelyet a teljesítmény felett érzett elégedett öröm ragyogtatott fel, s a siker (annak visszajelzése, hogy a taps ezúttal a hála és a köszönet jele). E mosoly emléke maradandónak bizonyul – felidézve a koncertet, visszfénye tükröződik az emlékező arcán. (FK)