MÁV Szimfonikus Zenekar
2011. Március 1.
A „Szimfonikus felfedezések” második estjének „felfedezettje”, a szó jó értelmében, a zenekar. Kesselyák Gergely vezényletével úgy játszott, mint ha e szerepléssel is bizonyítani akarná, hogy méltó a hamarosan átadásra kerülő Bartók-Pásztory díjra.
Ősbemutatóként Gyöngyössy Zoltán szólójával Madarász Iván Episodi concertanti című kompozícióját szólaltatták meg. A darab fogadtatása bárkit meggyőzhetett, hogy felesleges (és főképp kártékony) a kortárs-kompozíciókat valamiféle egzotikumként misztifikálva kezelni; jutott neki közönségfigyelem annyi, mint bármely történeti műnek, amelyet ki-ki először hall.
A darab jellemzője a konfliktusmentesség; a különböző jellegű, hangszínű anyagok nem ütköznek, hanem sajátos rétegzettséget mutatnak fel. Mint szőttesen a korántsem sorjázó, hanem individuális minták, amelyek felborítják a környezetük homogén jellegét. Versenyműre emlékeztetően igényes a szólista szólama, s a három epizódban hozzá csatlakozó concertáló társ-szólistáké (ők a zenekarból csatlakoztak a fuvolistához). Kesselyák érzékeny szín-fantáziával gondoskodott olyan hangszín-arányokról, amelyeken belül az egyidejű rétegek térhatásúan érvényesültek. A bemutató megtörtént – a darab hangzó életre kelt. További sorsáért kizárólag az előadók felelősek (gyakorlatilag mindazok, akik eldöntik, műsorra tűzik-e, egyszer, többször, néha vagy rendszeresen). Az ismételt megszólaltatás akkor sem felesleges, ha tudjuk: zenekaronként csoportosul a közönség, kicsi az „átjárás”. Mert ami először a meglepetés erejével hat (afféle ismerkedés-jelleggel), abban a későbbiek során egyre több konkrét gyönyörködnivalót talál magának a mind értőbbé váló figyelem (ne feledjük, közben más előadók tolmácsolásában aligha lenne mód meghallgatni).
Mahler V. szimfóniájában kamatozott Kesselyák operakarmesteri gyakorlata; a dinamikai jelzések értelmezésének köszönhetően ezer(hang)színű tételekben gyönyörködhettünk. Az impulzív vezénylési stílus azzal a haszonnal járt, hogy mindvégig kidolgozott, dinamikus nagyformák követték egymást. Ezúttal sikerült a nagyság érzetét visszaadni az együttesnek. Egyedül a varázslatos szépségű Adagiettóban nem győzött meg az ágáló gesztika; így a közönséget a látvány ragadta meg, s ezáltal esetleg a dirigensi szándék – miközben épp a bensőséges, ugyanakkor mégis rendkívül intenzív, expresszív kifejezésmóddal maradt adósunk a zenekar. Mert a karmester mozdulatai lehetetlenné tették az intimitásnak még a szándékát is. De a mahleri zene varázsa itt is érvényesült – legfeljebb hatásmechanizmusát ezúttal nem végigéltük, hanem átismételtük. (FK)