MÁV Szimfonikus Zenekar
2011.május 3.
Legfeljebb szólistája okán kerülhetett a Szőke Tibor Mesterbérletbe (zárókoncertként) ezt a francia est; Debussy hangszerelésében Satie két Gympopédiája után Fauré Pelléas és Mélisande szvitje, majd Milhaud I. gordonkaverseny következett, a műsor második részében Raveltől a Miroirs zongoraciklus általa hangszerelt harmadik darabja, a Bárka az óceánon, valamint Debussytől A tenger szerepelt. A hazai koncertélet több évtizedes, szinte törleszthetetlen mulasztása azt eredményezte, hogy a „francia est”-nek mindig valami különleges ígérete van, sajátos „egzotikumot” sejtet. Mivel jónéhány francia remekmű immár a hazai közönség körében is örökzöldnek számít, érdemes a kevésbé ismert kompozíciókból is meríteni, hiszen ki-ki talál közös pontokat, fogódzót a korábbi zenei emlékképei birtokában. Francia estre persze (mint minden másra) leginkább akkor érdemes vállalkozni, ha az előadóknak van „mondanivalójuk”, továbbadnivalójuk, megosztanivaló élményük e zene világából. Különben érdemben az utókornak szánt dokumentációt gazdagítja csupán, lám-lám, milyen koncertélet zajlott egykoron…
Fanyalgásom egyértelműen a dirigens, Rodrigo de Carvalho számlájára írandó. A magyar iskolázottságú brazil karmester immár 2008 szeptembere óta állandó vendégkarmesteri kapcsolatban áll a MÁV Szimfonikus Zenekarral. Ismerheti tehát az együttest, felmérhette, mit várhat tőlük. Tény, hogy többet, mint amennyit kíván tőlük.
A francia estre felkészülten érkeztek a játékosok, azonban zenekari mű interpretációjához ez kevés. Nem véletlenül áll centrálisan elhelyezett dobogón a karmester – az ő dolga a szólamok összehangolása. Rodrigo de Carvalho mozdulatait nézve gyakran volt az érzése az embernek, hogy a zene hallatán átismétli magában a műveket, kontrollálja koreográfiájának „nyersanyagát”. Tehát korántsem irányított, hanem mintegy párhuzamosan követte a hangfolyamokat. Gyakorlott zenekartól sem lehet elvárni, hogy „gondolatolvasó” legyen, ellesve a szinte maga-magának szánt kis mozdulatokból a megoldandó feladatokat. Érdekes volt a váltás: amikor Carvalho mozdulatai kinyíltak, kifejezték szándékát-elképzelését, mindig rendre aktivizálódtak a muzsikusok.
Röviden, a művek ismeretét hiányoltam a karmester részéről – s azt a szándékot, hogy elképzelt hangzást akarjon megvalósíttatni a zenekarral. Maximális törekvése arra irányult, hogy a tételek végigjátszása során egyes hangszerek/szólamok belépését segítse. Az új-belépőkre koncentrálás közben viszont teljesen hanyagolta a már játszó szólamokat (becsületükre legyen mondva, karmester nélkül is tudták a dolgukat). Ennek következtében a hangzásarányok percről-percre esetlegesen alakultak, pillanatnyi korrekcióra – tehát kreatív közbeavatkozásra – sohasem került sor.
Többszörösen megtévesztő az ily módon létrejött produkció; a közönség – korábbi zenei ismeretanyag híján – egyenlőségjelet tehet a hallott előadás és a művek közé. Mivel a karmester nem kér többet mozdulataival, a játékosok úgy érezhetik, mindent megtettek (eközben valóban mindent megtettek, ami rajtuk múlott – de nem véletlen, hogy nélkülözhetetlen a karmesteri irányítás a 19-20. századi művek esetében!). Mivel minimalista igénnyel (mondhatni, igénytelenül) lépett fel a karmester az előadókkal szemben, sohasem fogja megtudni, mennyi rejtett tartalékot nem aknázott ki (tudást, stílusérzéket, érzékenységet, stb.). A publikumnak pedig nem oknyomozás a dolga, hogy azt firtassa, ki milyen arányban részes a létrejött produkció erényeiből és hibáiból – óhatatlanul is inadekvát következtetéseket fog levonni a hallottakból. Félreismerheti a darabokat, s általában, a francia zenéről téves elképzelései lesznek.
Már-már áttekinthetetlenül gazdag a zeneirodalom; a műsorok összeállításánál megannyi szempontot lehet követni. Az érték sem mindig állapítható meg egykönnyen, könyvtárnyi megbukott zenekritika tanúskodik erről, s kiváló művészek valótlan állításai. Természetes tehát, hogy nem mindig érték-centrikus a válogatás, hanem a ritkaságérték is nagy súllyal esik latba (korunkban megannyi fórumon irányítják a figyelmet a „leg”-ekre, nem véletlen a 1st recording felvételek divatja, s az hogy a repertoárbővítő hullámban méltatlanul és méltán elfeledett darabok egyaránt felszínre kerülnek). Alaposabb zenei felkészültség nélkül is illett „tudni”, hogy A tenger a legrangosabb műsorszám ezen az esten – de nem lehet kárhoztatni azokat, akik leglelkesebben Milhaud gordonkaversenye után tapsoltak. Fenyő László perfekcióra törekvő hangzásigénye azt eredményezi, hogy csellóhangja már-már a műtől elvonatkoztatva, önmagában is örömforrás. Elsősorban neki köszönhetően érzékelhettük a Milhaud-mű hangulatainak, karaktereinek gazdag változatosságát. Mindenesetre, primer inspirációt jelenthetett valamennyi muzsikusnak – azoknak is, akikkel a versenyműben párbeszédes kapcsolatba került, akik olyan hangzó háttérről gondoskodtak számára, amelyből relief-szerűen kidomborodhat szólója, s azoknak is, akik szólamuk szüneteiben hallgatóként követték a zenei folyamatokat.
A MÁV Szimfonikus Zenekar évről-évre sokszínű programmal lép közönség elé. Jó lenne, ha mind több alkalommal lenne lehetősége mélyfúrással ténylegesen elmélyíteni stílusismeretét, tehát a gyakorlatban megvalósítani azt, ami a közönséget tanulságként gazdagítja. Ehhez elengedhetetlen, hogy igényes karmesterek fejlesszék követelményeikkel – egyébként afféle szolgáltató együttessé silányul, amelynek mindegy, hogy épp mit kell játszania. Márpedig ennél sokkal többre hivatott! (FK)