Kertész András:
Média, zene, közszolgálat
Szirányi Jánossal, a Bartók Béla Emlékház igazgatójával, a Magyar Rádió egykori elnökével készített riportból képet kaphatunk a hazai közrádiózás rendszerváltozás utáni két évtizedének legfontosabb szakmai, szervezeti és irányítási változásairól, sőt néhány vonatkozásában érintetjük a nehezen kiizzadt törvényi szabályozás lényeges elemeit, valamint egyelőre feloldhatatlan kudarcait is.
- Készül az új médiatörvény. Hogy látja a rádió mostani helyzetét? Ami most történik a Magyar Rádióban az hasonló ahhoz, ami a rendszerváltás folyamán történt?
- A hazai média világa már semmiben nem hasonlítható a rendszerváltás időszakához: a kilencvenes évek derekán – majdnem teljes parlamenti konszenzussal – megszületett és életbe lépett a máig érvényes médiatörvény. Eredményeként megváltozott a közszolgálati intézmények státusza, szervezeti formája, finanszírozása és felügyelete, melléjük felsorakoztak a piac (értsd: hallgatottság, nézettség) vezérelte országos és helyi kereskedelmi médiumok, újra osztódott a teljes reklámpiac – egyszóval hazánkban is kialakult a plurális média rendszere. Úgy magyar módra, tele jó szándékú reménnyel, társadalmi lelkesültséggel – majd óriási csalódásokkal. Hogy mi volt/lett csalódásaink oka? Megértéséhez valóban vissza kell tekintenünk a hazai média világának rendszerváltáskori helyzetére, szakmai állapotára.
Bízvást állítható, hogy a Magyar Rádió (és kisebb mértékben a Magyar Televízió) a nyolcvanas évek derekára a közszolgálatiság legfontosabb szakmai elemeit – információ, szórakoztatás, szolgáltatatás és művészi mecenatúra egységét – tekintve elérte több évtizedes, a közrádiózás európai trendjeihez hasonló fejlődésének csúcsát. Egyedülállóan volt jelentős szakma- és művészetpolitikai szerepe, és imponáló a társadalmi elfogadottsága. Hírszolgáltatásának és nyilvánosságának viszonylagos (és még/már lehetséges) pluralizmusával jelentősen járult hozzá a rendszerváltó folyamtok sikeréhez. Olyannyira, hogy a 90-es évek fordulóján végzett közvélemény-kutatások az egyházak után egyöntetűen a rádiót tartották a leghitelesebb intézménynek.
Eközben az intézmény belső struktúráját, technológiáját, műsorrendjét, hangvételét és hallgatói (nézői) kapcsolatrendszerét tekintve is feszítően vált „reforméretté”. Mert ekkorra szinte robbanásszerűen megváltozott a társadalom médiahasználatának egész rendszere. Az országos műsorszolgáltatás mellett egyre fontosabbá váltak a helyi médiumok, mintegy „vadhajtásként”, de ellenállhatatlanul színre léptek a közösségi és kereskedelmi műsorszolgáltatók (az első kereskedelmi zenei/információs adót, a Danubius Rádiót – mintegy közkívánatra – éppen anyaintézménye, a MR hozta létre!), megjelentek a műholdas csatornák, s nem utolsó sorban rohamosan nőtt a jobb minőségű – nyugati normás CCIR - vétel iránti igény is.
- A rendszerváltás nem segítette e reformok megvalósítását?
- Talán joggal gondolhattuk, hogy a rendszerváltás első, „kegyelmi” évei már e reformok megvalósulásáról, a közszolgálatot megvédő törvényi szabályozásról és egy egészséges, sok lábon álló plurális médiavilág megteremtéséről fognak szólni. A reményt csak erősítette a közmédiumok függetlenségét ígérő politikai megegyezés, miszerint Hankiss Elemér és Gombár Csaba személyében mind a televízió, mind a rádió élére a pártpolitikáktól távol álló, de liberális gondolkodású vezetőket állítottak. Néhány hónap alatt azonban kiderült: a hazai politikai elit egy pillanatig sem gondolta komolyan e függetlenséget, s képtelen megszabadulni a közmédiumok feletti uralkodás kényszerképzetétől. Elkezdődött (folytatódott?) a nemtelen küzdelem a birtoklásért, kitört a szakmát és közszolgáltatást évekig gyötrő és megosztó „médiaháború” – miközben egyre reménytelenebbnek látszott egy európai típusú, sokszínű médiavilág törvényi kereteinek megteremtése. (Szirányi János: Médiapolitika kívülről és belülről – A Magyar Rádió a politika sodrában – Médiafüzetek/1 2004.)
Az 1994. évi országgyűlési választások eredményeként létrejött, kétharmados parlamenti többségű balliberális kormányzás azonban új médiareményekkel kecsegtetett. Azzal, hogy – a rendszerváltó kelet-közép-európai országok közül ugyan utolsóként – végre nálunk is megszületnek a plurális médiarendszer törvényi keretei. A közszolgálat prioritást követelő garanciái mellett kialakulnak a tisztességes médiaverseny feltételei, s a különböző társadalmi értékrendek, érdeklődések és ízlések ezernyi változatához is igazodva útjára indulnak a kereskedelmi adások.
De hamar, a médiatörvény előkészítésére hívatott Sajó-bizottság (Sajó András jogászprofesszort bízták meg a szakértői team vezetésével) néhány hónapos regnálása alatt kiderült, hogy a válaszfalak nem csak a kormánypártok és ellenzék között, hanem a koalíción belül is túl magasak. A kodifikáció vitáiban – a MR elnökeként – közelről is megismerhettem azokat az alapvető ideológiai és pártpolitika érveléseket, illetve ellentéteket, amelyek miatt nagyon messzinek tűnt egy kiérlelt, konszenzusos törvény megalkotásának lehetősége.
Kicsit leegyszerűsítve – nem érintve az ezernyi jogi, műszaki, finanszírozási és garanciális kérdést – jelen volt egy liberális koncepció, amely a teljesen szabad piaci verseny érdekében a közmédium intézményeinek leépítését követelte (elsősorban az SZDSZ), valamint ellentéteként egy konzervatív elképzelés, amely a korlátozott és ellenőrzött piaci verseny engedélyezése mellett a közszolgálati intézmények állami tulajdonlását, erős testületi, politikai és ideológiai felügyeletét helyezte előtérbe (markánsan az MDF). S ott volt az akkor legnagyobb párt, az MSZP, meglehetősen felkészületlenül, saját kiérlelt, baloldali média-elképzelések híján, tán múltjának, örökségének terhével is bizonytalankodva a két koncepció között…
- 1995 végére viszont nemcsak hogy váratlan gyorsasággal, hanem majdnem teljes parlamenti egyetértéssel megszületett a törvény. Hogyan?
- Az új kormány több mint egyéves működése, a Bokros-program társadalmi feszültségei, a ’95-ös év törvénykezési deficitje, de talán leginkább az Európához közeledésünk érdeke is óhatatlanul követelte a – legalább látszólagos – parlamenti médiasikert. Ezért a többfordulós eredménytelenségek és a nyáron mégis csak előterjesztett törvényjavaslat kényszerű visszavonása után a miniszterelnök egy hirtelen döntéssel dr. Révész T. Mihály alkotmányjogász személyében kormánybiztost bízott meg a törvény levezénylésével. Ő aztán briliáns ügyességgel, szinte minden oldal szándékát belezsúfolva, rapid gyorsasággal tető alá is hozta a törvényt – valóban többségi támogatással és nagy megkönnyebbüléssel. A törvény múlhatatlan érdeme, hogy végre Magyarországon is felszabadult az éter, s útjára indulhatott a már nagyon türelmetlen és türelmetlenül is várt médiaüzlet. Súlyos, a hazai média világát alapjaiban befolyásoló gyengéi csak az évek gyakorlatában mutatkoztak meg, akkor, amikor már elmúlt bármely jobbító korrekció meghozatalának kétharmados esélye.
- Melyek a Médiatörvény legfőbb, elsősorban a közmédiumokat érintő gyengéi?
- Hogy a kérdés lényegére válaszoljak, véleményem szerint a legkirívóbb bajok mind politikai természetűek. Többek között politikai hatóságként, egyben túlméretezett hivatali „vízfejként” telepedett rá az egész médiarendszerre az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT), de a közmédiumok tulajdonosi jogait is politikusok irányította közalapítványok kezébe adták (az alapítványok „civil” kuratóriumairól pedig, amelyek az úgynevezett társadalmi felügyeletet lettek volna hivatottak biztosítani, hamar kiderült, hogy szintén kőkemény politikai testületek).
Teljesen rendhagyó, működésükben, gazdálkodásukban és irányításukban ellentmondásos, pl. igazgatótanács nélküli, elnök irányította részvénytársasággá alakították a közmédiumokat, nem teremtették meg, és nem is garantálták a közszolgálat normatív támogatását, de általában sem mérték jól fel a magyar gazdaság és reklámpiac médiaeltartó-képességét, mondhatni a piacon több lett az eszkimó, mint a fóka. Így aztán minden résztvevő a pénzét követeli, a közmédiumok a politika függvényrendszerében, a kereskedelmiek pedig a mindent alulmúló gagyi árusításával.
És bár nem vitatom, hogy a törvény szándéka, szellemisége ennél jóval többet ígért, hiszen minden részletében – a felügyeletek összetételében, a műsortartalmak megfogalmazásában is – paritást és politikai kiegyensúlyozottságot deklarált. De mit sem ért mindez, amikor például a ’98-as választások után, mint valami gyermekbetegség derült ki, hogy a kormánypártok és ellenzékei közötti számszerű egyenlőség nem azonos a politikai egyensúllyal. Lehetséges olyan helyzet is, amikor egy ellenzéki frakció a kormányoldallal köt szövetséget, így adott esetben a parlamenti matematika eredményeképp például évekig működhettek csonka, egy ideológia mellé húzó felügyeleti kuratóriumok, annak összes, a közszolgálat kiegyensúlyozottságát érintő következményeivel együtt…
- Miért fontos, hogy a közszolgálatnak erős intézményes rendszere működjön? Jelenthet igazi védelmet a kultúra számára?
Szirányi János: Abszolút mértékben. Például, ha a zenére fordítom a szót, akkor ez a védelem azt jelenti, hogy nem az üzlet, hanem az intézmény szakmaisága teremtheti meg a feltételeit annak, hogy például legyenek zenei együttesei, vagy hogy valódi mecénásként kortárs műveket rendeljenek, bemutassanak és archiváljanak. Vagyis az igazi értékeket ismertterjesztő módon minél szélesebb hallgatósághoz próbálják eljuttatni. És bizony mindez soha nem lehet anyagi haszonnal, netán nyereséggel járó tevékenység. Mindennek szellemében a 20-as évek elejétől Európa minden országában a közrádiók lettek a nemzeti zene, irodalom, színház, művelődés, majd a televíziók akár a képzőművészet alkotó bázisai, műhelyei – mondhatnám – teremtő intézményei.
- Ezt kizárólag a közmédium tudja megteremteni?
- Igen, mert a magánszféránál más a média működtetésének a logikája. Bár feltételezhető, sőt Amerikában bizonyítható is, hogy a közszolgálat egy része valóban megvalósítható pályázati formában, és hogy a magánmédiumok profitjának egy része más csatornákon – például adókedvezmények formájában – visszafordítható kultúrateremtő támogatássá. Azonban olyan mértékben biztosan nem, – s most visszatérek előző példánkhoz – hogy például zenei együtteseket is finanszírozni tudjanak. S azt is tudnunk kell, hogy Amerikában általában is egészen mások a társadalmi tradíciók és kapcsolódások a média világához, mint Európában.
- A Magyar Rádió jövője szempontjából melyek voltak a médiatörvény meghozatalának legfőbb vitapontjai?
- Az imént már felvázolt szervezeti változtatásokon túl talán a frekvenciahasználat, a reklámkorlátok, a költségvetési támogatás rendszere, mértéke és garanciái, valamint az archívum felhasználásának kérdései. A liberálisok például azt hangoztatták, hogy mindenben meg kell szüntetni a Magyar Rádió (és Magyar Televízió) monopolhelyzetét, tiltani vagy legalább korlátozni kell a reklámbevételi lehetőségét és korlátozni azokat a „sztrádákat”, vagyis a frekvenciákat is, amin el lehet juttatni a tartalmakat a közönséghez.
Magyarországon a ’90-es évek elején már látható volt, hogy nagyon szűkös az engedélyezett korszerű országos frekvenciahálózatok száma. Ez egy korábbi, a 80-as évek közepén születetett nemzetközi megállapodásnak volt a rossz eredménye, ugyanis akkor saját politikai önkorlátozásunk eredményeképpen nagyon kevés ún. nyugati normás frekvenciára kaptunk engedélyt. A meglévő keleti normás hálózatokat viszont sem az európai szabályozás, sem pedig a korszerűsödő lakossági készülékhasználat nem támogatta. Egyszóval itt mi hosszú időre – ma már sejtjük, a digitális technika térhódításáig – vesztesek lettünk.
Kiderült, hogy ha minden műszaki ügyességet összeraknak Magyarországon, akkor is csak négy országos nyugati normás frekvenciájú rádióhálózatot lehet fölállítani. Négyet, nem többet. A Magyar Rádiónak pedig három országos adása volt, a Kossuth, Petőfi és a Bartók. 95-ben sokan azt az álláspontot képviselték, hogy a négy lehetséges országos frekvenciából legfeljebb egyet kapjon a közrádió, mert hármat a jövendő kereskedelmi médiumok számára kívántak biztosítani. Talán ebből is látható, hogy a médiatörvényt ők e vonatkozásban is a szabad piac elsőbbsége felé próbálták tolni. A konzervatív médiapolitikusok ilyen értelemben inkább az európaivá vált gyakorlatot követték azzal, hogy védeni kívánták a közszolgálat intézményeit és működésének feltételeit. Igaz, ők viszont a nagy felügyeleti rendszerekről nem akartak lemondani…
- Beszélgetésünkben felidéztük a hazai plurális médiavilágot megteremtő médiatörvény születésének politikai körülményeit, elhúzódó gyötrelmeit, valamint érintettük néhány, szinte előre kódolt buktatóját. Mindez milyen hatással volt a közszolgálati Magyar Rádió működésére?
- Mint már említettem, a Rádió a 80-as évek végére eljutott közszolgálati fejlődésének talán a csúcsára. Hírszolgáltatása és közéleti szerepvállalása kiegyensúlyozottan segítette a rendszerváltó folyamatokat, műsorrendje három országos, hét körzeti és bűvölő nemzetiségi programjaival egyre differenciáltabban volt képes kiszolgálni a legkülönbözőbb társadalmi rétegigényeket, tudományos, ismeretterjesztő, valamint művészi – elsősorban irodalmi, zenei – értékteremtő- és közvetítő tevékenysége pedig az európai közrádiós trendek élvonalába emelte.
Ugyanakkor túlméretes és meglehetősen feudalisztikus szakosztályi szervezete, elkényelmesítő monopolhelyzete egyre hangosabban kiáltott reformokért. A nagyra nőtt belső szakmai műhelyek szinte tulajdonukként rendelkeztek a műsoridőkkel (annak mértékében pedig a pénzzel, státuszokkal, tehát hatalommal), a központi műsorigazgatóság pedig jórészt eszköztelenül, csak embert próbáló viták és küzdelmek árán volt képes a rohamosan változó közönségigényekhez kicsit is igazítani a műsorképet. Például a három program tisztább tartalmi profiljai kialakítani, hogy a Kossuth adó a közélet beszélő rádiója, a Bartók elsősorban a komolyzene otthona lehessen, a Petőfi pedig szórakoztató hangvétellel a fiataloknak és időseknek sávonként jól elkülönülő programokat kínáljon, hogy a műsorkészítő műhelyek már-már önjáró magabiztosságát rádión belül is egészítse ki a versenyképes, szakmai minőséget garantáló megrendelői kontroll. Folyamatosan ütköztek a merev, belső, gyakran személyes érdekek a hallgatóság jól mérhetően rugalmasságot, tematikus választhatóságot és sokféleséget követelő elvárásaival. Mondhatnám égbekiáltóan váltak sürgetővé a belső változtatások ahhoz, hogy meg lehessen állítani a hallgatottság folyamatos csökkenését, s ne csak versenyképesek lehessünk a gombamód sokasodó televíziókkal, hanem felkészülhessünk a rádiós piac felszabadítása utáni helyzetre is.
- Mindehhez milyen strukturális változtatásokat láttak szükségesnek?
- 1991 tavaszán nyílt mód először többünknek részletesen megfogalmaznunk, hogy a Rádiónak – hasonlóan az európai közrádiók többségéhez – a szakosztályi szerveződésről át kellene térni az adónkénti programigazgatásra, az eleinte – a belső érdeksérelmek miatt kicsit még érhetően is – csak „szitokszóként” emlegetett intendatúra jellegű irányításra. Ennek részletes kifejtésére már egy külön beszélgetésciklusra lenne szükség, most az egyszerűség kedvéért ennek lényegéről csak annyit: az egyes adóprogramok önálló vezetéssel – akár megrendelőként, akár hozzátartozó szakmai szervezete irányítása révén – valósítsák meg hallgatói érdekű és műsorindíttatású tematikus műsorrendjüket.
Mindezt hadd illusztráljam egy zenei példával. A Zenei Főosztály évtizedeken át – az intézmény legnagyobb szervezeteként – minden zenei műfajt képviselt és minden elhangzó zenei percért felelt – mindhárom adón. És szerkesztői gárdája gyártotta is kialakítottan, megszokott mennyiségben (de persze változó minőségben) ezernyi megszokott programját, nem igazán figyelve arra, hogy például megfelelő-e az adásidő, elérhető-e a hallgató, tehát adott műsorai valóban célba érnek, valóban hasznosulnak-e. Miközben zajlott az öldöklő küzdelem a prózai műsorkészítők folyamatos terjeszkedésével szemben – néha valódi koncepció nélkül, szinte minden műsorpercért. A perccsatákban aztán folyamatos lett a „vereség” – igazi érvek híján legtöbbször az aktualitás fontosságára hivatkozó prózai műsorok, magazinok „győztek”.
Mindamellett ekkorra már nyilvánvalóvá vált az a felismerés is, hogy a különböző zenei műfajok nagyon is eltérő szakmai tudást, más és más szerkesztési megvalósítást, rádiós technológiát kívánnak. Míg a komolyzenei programok szerkesztése nagyon tudatos, arányított és hosszú tervezési időszakot kívánt, a könnyűzenei programok nagy rész pergő élő adásban hangzott fel – így egységes heti zenei tervezésről már régen nem beszélhettünk.
Az új elképzelés szerint a markánsan megfogalmazott adóprofilokhoz igazodva a domináns műfajt képviselő szakmai szervezetek munkáltatójogilag is csatlakoztak az adókhoz. S miután a Bartók Rádió programját elsősorban komolyzenei műsorok képezték, valamennyi komolyzenével foglalkozó szerkesztőség és rovat a Bartókhoz került, mint ahogy valamennyi politikai, közéleti adást készítő szerkesztőség a Kossuth Rádiónak lett integráns része. Ennek mintájára, a könnyűzenei, népzenei és jazzrovatok a Petőfi szervezetébe kerültek, társulva a szórakoztató és szolgáltató programokat készítő szerkesztőségekhez. Kivételt képeztek a mindhárom programban egyenlő arányban jelen lévő irodalmi, dramaturgiai szerkesztőségek, amelyek immár egységes főszerkesztőséget képezve, az adók megrendelései alapján szolgáltatták műsoraikat. (Ez a verzió, mint kivétel a szabályban, eleinte jókora vitákat indukált az elképzelt adótipológiák és műsorkészítők szakmai elképzelése között.)
- Hogyan és mennyi idő alatt valósultak meg az új szerveződési elképzelések?
- Az 1991-96 közötti médiaháborús viharokban gyötrelmes küzdelmek árán, de mégis egyre tisztább szakmai belátással és jogi elrendezéssel. Gombár Csaba rádióelnök még nem kapott a miniszterelnöktől felhatalmazást az SZMSZ átalakítására, így 1992 elején az új műsorrendet a régi szakosztályi szervezetből, amolyan „virtuális intendatúra” alapján vezethette be, amit aztán Csúcs László kettős – régi főosztályi és új adófőszerkesztői – vezetői posztokkal terhelt meg. 1994-től viszont már tisztán működhetett az új szerveződési formáció, amelyet a részvénytársasággá alakulás is megőrzött, sőt jogilag is műsorkészítési, és működési alapjává tett. Tehát a három országos közszolgálati műsort a mai napig a három önálló adó-főszerkesztőség valósítja meg.
E szervezeti folyamatban azonban az irodalmi főszerkesztőség sajátos „beszállítói” önállósága mellett volt még egy jelentős szakmai szervezet, amelynek státuszát, hovatartozását a megélt irányítási tapasztalatok alapján többször is módosította az intézmény. Ez pedig a rádió zenei együtteseinek helye. 1996-ig egyértelműen a Zenei Főosztály, majd folytatólagosan a Bartók Rádió részeként és irányításával működtek. A részvénytársasággá alakuláskor azonban a rádiózás közfunkcióinak egy másféle metszetében – éppen javaslatomra – a hosszú távra tervező és művészi produkciókat létrehozó, egészen más, sajátos szerkesztési feladatokat igénylő rádiós műhelyeket elválasztottuk az intézmény konkrét, napi műsorkészítési szervezeteitől.
- Létrejött egy új, önálló művészeti-alkotói szervezet?
Szirányi János: Igen, éppen közös funkcionalitásuk alapján létrehoztuk a Művészeti Produkciós Igazgatóságot, mint a rádiós alkotásokat létrehozó művészi mecenatúra legfőbb letéteményesét. Magába foglalva a zenekart, énekkart, gyermekkórust, kottatárat, az Elektroakusztikus Zenei Stúdiót, a Könnyűzenei Produkciós Stúdiót, és valamennyi irodalmi és dramaturgiai rádiós szervezetet. E kezdeményezésnek célja – amellett, hogy e műhelyek együttműködve a „művészi termékeiket” befogadó adó-főszerkesztőségekkel nagy önállósággal tervezhették meg hosszú távú programjaikat – elsősorban az volt, hogy a közrádió művészi értékteremtésének feladatát a korábbiaknál is magasabb szakmai színvonalon, a lehetséges pénz- és tárgyi eszközök koncentráltabb hasznosításával valósíthassa meg.
Ma is állítom, hogy ez a strukturális megoldás 1996-2001 között jó lehetőséget biztosított mindeme célok megvalósítására, bizonyította életképességét. Ezután azonban Kondor Katalin elnöksége alatt az igazgatóságot, szakmai mérlegelés helyett elsősorban személyi megfontolásokból, feloszlatták. A zenei együtteseket a Bartókhoz, a könnyűzenei produkciókat a Petőfihez telepítették, és Kőrösi Zoltán vezetésével létrehoztak egy új, de lényegében már csak irodalommal foglalkozó művészeti főszerkesztőséget.
A 2006-tól regnáló mostani rádióvezetés viszont – szervezetét az adó-főszerkesztőségekhez szétosztva – ezt a művészeti főszerkesztőséget szüntette meg, miközben ezzel a logikával ellentétesen a zenei együtteseket kiemelte a Bartók Rádió szervezetéből és a rádió ügyvezető igazgatójának közvetlen adminisztratív irányítása, pontosabban felügyelete alá helyezte. Meglátásom szerint, bár egy rádió-intézmény művészeti és értékteremtő elhivatottsága bizonyára nem elsősorban az eszközként szolgáló szervezeti modellektől függ, ez a „leértékelődési folyamat” a műhelyek – szakmai önállóságuk és erejük, alkotói lehetőségük, valamint a műsorokban, a zenei és irodalmi közéletben elfoglalt szerepük tekintetében – máig tartó súlyos hanyatlását indította el.
- A közrádió az elmúlt két évtizedében végbement szervezeti modellváltásával megteremtette a rádióműsor-készítés korszerű lehetőségeit, ugyanakkor meglehetősen minimalizálta zenei műhelyeinek értékteremtő, önálló alkotói jelentőségét. E súlyos közszolgálati funkcióvesztés írható-e a médiatörvény számlájára, illetve melyek azok a problémakörök, amelyek egyértelműen a médiatörvény elvarratlan szálaiból eredeznek?
- Talán érdemes először ez utóbbiakat számba vennünk. Gondolok elsősorban a Rádió tulajdonosi, felügyeleti, pénzügyi-költségvetési, műszaki-frekvencia ellátottsági és legfőképpen közszolgálati funkcióinak kérdéseire. A közalapítványi tulajdonlás és részvénytársasági működtetés lehetne ideális berendezkedés is (csak emlékeztetőül: a Magyar Rádió megalapításakor is részvénytársaságként működött), egyszerre biztosítva a politikai függetlenséget és a jó gazdálkodást. Csakhogy, mint már érintettük, a hatalmasra duzzasztott, hivatásos politikusokból álló kuratóriumi elnökségek, és az álpolitikusokból verbuvált, úgynevezett társadalmi nagykuratóriumok egy pillanatig nem hagytak kétséget afelől, hogy a közmédiumok szolgálatait – mind a nyilvánosság, mind a kultúra szellemi irányultsága terén – a politikai hatalom, vagy ha teheti (mint a csonka kuratóriumok idején), éppen az ellenzék fogja igényelni, s saját érdekei szerint deformálni. Miközben a kuratóriumok és a közintézmények gyakorlati viszonyában a törvény, a rendhagyó struktúrájú részvénytársasági forma révén is, szinte kontrollálhatatlan túlhatalmat ad az elnök kezébe. Így történhetett meg az elmúlt évtizedben már többször is, hogy jelentősen sérült a közmédiumok nyilvánosságának kiegyensúlyozottsága, vagy hogy mint most, éppen a Magyar Rádióban, egy magánvállalkozás gazdálkodási logikája mentén vita tárgya lehet a valós művészi értékteremtés és rádiós mecenatúra közszolgálati kötelezettsége.
- És milyen befolyást gyakoroltak a rádió működésére a frekvencia- és költségvetési anomáliák?
Szirányi János: Mindkét kérdéskör alapvető pontja volt a médiatörvény kodifikációs vitáinak. Amíg azonban a frekvenciakérdések a robbanásszerű technológiaváltozások okán mára kezdik elveszteni jelentőségüket, a költségvetési köldökzsinór továbbra is mélyen befolyásoló tényező. A rádió három programjának tematikus önállósítása (és egyenrangúvá tétele!) annak idején jórészt éppen a súlyos frekvenciahiányaink miatt ütközött oly heves belső ellenállásba. Ugyanis volt a nagyon drágán működtethető középhullámú Solti nagyadó, amely bár elavult minőségben, de beszórta az egész Kárpát-medencét (Kossuth-program), és voltak a gyengébb középhullámú Petőfi és helyi adók, valamint a két OIRT-frekvenciájú URH-csatorna – részben Petőfi-Kossuth, részben a sokáig egyetlen sztereó Bartók-program számára. A lakosság készülék ellátottsága viszont sokáig döntő hányadában a középhullámra, tehát a Kossuthra korlátozódott, s csak lassan, hatalmas kampányok után bővült a minőségibb URH rádiózás felé.
Tehát ezért is aposztrofálták (sőt szerkesztették) sokáig a Kossuthot „nemzeti főadóként” – mint egy Gum áruház, belezsúfolva minden vegyes „árucikket”. S mikor, éppen a rendszerváltás idején kiderült, hogy az EU-szabványok miatt Magyarországnak is át kell térni a nyugaton honos CCIR-normás frekvenciahasználatra, lett nagy haddelhadd! Pláne, amikor szembesültünk – ez a 90-es évek dereka -, hogy ezekből még négy országos frekvenciahálózat is csak kompromisszumok árán rakható össze (hogy már országosnak számították az 60% feletti lefedettséget). No, de kinek? A háromprogramos közrádiónak? Vagy a már siettetett magánrádióknak? És mi lesz a készülékekkel? Mennyi idő alatt válhat a hazai hallgatóság is európai léptékű fogyasztóvá?
Nem ragozva tovább e problémakört, végülis 1995-ben elfogadható döntés született az országos rádiófrekvenciákról, miszerint a közrádió kettőt, két magánrádió pedig egyet-egyet kapott meg. Ezt követően pedig műszaki fejlesztések és új, nemzetközi megállapodások eredményeképpen ma már – a Kossuth középhulláma mellett – mindhárom közprogram jól fogható sztereó URH-n is, miközben rohamosan hódítanak teret az internetes és mobil rádiózási szokások is.
- A költségvetési kérdések miért nem fejlődtek ilyen megnyugtató irányban?
- Egyrészt mert nincs elég pénze az országnak, másrészt mert ez a legerősebb ütőkártya a mindenkori politikai elit kezében. De a folyamat azért nem ennyire egyszerű. A rádiózás finanszírozása évtizedeken át három pillérből állt: előfizetői díjakból, állami támogatásokból (sugárzási díjak, felmentettek előfizetői díjai stb.) és lassan bővülő reklámbevételekből. A legnagyobb, de a postai beszedés bizonytalansága miatt a legtervezhetetlenebb tétel az úgynevezett tv-készülék üzemben tartási díj volt – úgy kb. az éves költségvetés fele. A Postának, később az Antenna Hungáriának fizetendő támogatással pedig az volt a bibi, hogy a rádiónak nem volt ráhatása a szolgáltatás áraira – sokszor csak az igények csökkentésével lehetett kijönni az éves támogatásból. Végül a reklámbevételek dolgában a médiatörvényig ugyan érvényesült a Rádió monopolhelyzete, azonban a 90-es évek közepére az egész hazai média-reklámpiac jelentős mértékben eltolódott a televíziós reklámozás felé. A médiatörvénytől sokáig azt vártuk, hogy ha éppen a reklámbevételek terén a korlátozások miatt csökkenni is fog a bevétel, azt jócskán ellensúlyozni tudja majd az előfizetői díjak végre garantált beszedése - például éppen a sok fejlett országban használt villanyszámla-automatizmusok által. (Mindenki a villanyszámláján fizette volna a díjat, s csak azokat kellett volna ellenőrizni, akik írásban jelzik, hogy nincs tv-készülékük…) Miután ezt a megoldást a liberálisok már csírájában elutasították, minden maradt a régiben, a Posta, a bizonytalan és változó bevételi tételek egyaránt. Ezen kívül a kereskedelmi rádiók megszületésével (és a törvényi reklámperckorlátok miatt) jelentősen csökkentek a reklámbevételek, valamint a frekvenciaátállások és beruházások miatt is, nagyon keservesen voltak tervezhetők a sugárzási díjak. Mindezt figyelembe véve 2002-ben a kormány úgy döntött, hogy megszünteti és magára vállalja az előfizetői díjat – így innen kezdve a MR költségvetése teljes egészében a politika, pontosabban az Országgyűlés kezébe került. Ennek visszáságát most éppen jól láthatjuk a Magyar Televízió támogatási elvonásainak történetében…
- Mindez hogyan hat a Magyar Rádió közszolgálati, különösen művészeti, zenei tevékenységére?
- Tapasztalatom szerint az intézmény (illetve mindenkori vezetése) az elmúlt másfél évtizedben igyekezett rengeteg belső forrást felszabadítani, párhuzamos tevékenységet megszűntetni, takarékosabb gazdálkodást – ésszerű kiszervezésekkel, jelentős létszámleépítéssel (1990-ben közel 2400, 1996-ban 1900, 2002-re már „csak” 1600, jelenleg pedig tudtommal kb. 1300 belső munkatárs dolgozik az intézményben), műszaki korszerűsítéssel – folytatni. Sőt, több vállalkozásba is belefogott, így a relatíve és a szükségesnél szűkösebb keretek között is pénzügyileg sikerült egyensúlyban maradni. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a közszolgálat rádiós értelmezése, a műsortartalmak megvalósítása, a művészi értékteremtés felvállalása nem egyszerűen pénzügyi tétel. Sokkal inkább médiafilozófiai felfogás, a közszolgálat ethoszának kérdése. Annak, hogy a XXI. század kapujában vállalható-e a rádiózás megalapítóinak hitvallása a médiáról, miszerint a rádiózás hivatásának garanciája a függetlenség, lelke a zene, feladata pedig a nemzet, a „köz” szolgálata. Hírekkel, információkkal, műveléssel, szórakoztatással – de leginkább zenével
- Térjünk ki részletesebben is azokra a zenei történésekre, amelyek törvényszerűek és előremutatóak voltak, s talán azokra is, amelyek – legalábbis számodra – kétségkívül csalódást hoztak.
- A hazai közszolgálati rádiózás nyolc évtizedes története során lényegében ugyanazt a hatalmas ívű utat járta végig, amelyet Európa legszínvonalasabb rádióműsor szolgáltatói jelöltek ki. Információ- és kultúraközvetítői missziójával kivételes letéteményese lett a legszélesebb társadalmi párbeszédnek, miközben értékteremtő alkotó műhelyei mélyen beágyazódtak a nemzeti kultúra egyetemes folyamataiba. A rádiózene fejlődése is mindvégig az alkotás és eljuttatás kettős szándékának felelt meg: minél szélesebb műfaji skálán teremteni és megszólaltatni zeneműveket, s azokat, minél hatékonyabb módon, a legváltozatosabb „műsortechnikák” segítségével eljuttatni a nagyérdemű hallgatósághoz. Ez utóbbi persze azt is jelenti, hogy a mindenkori zenei kínálatnak és műsorszerkesztésnek nagyon is figyelnie kell a „zenefogyasztók” szinte minden rezdülésére.
Húsz évvel ezelőtt például arra, hogy hiába az óriási zenei műsoridő, ha a programok nagy része nem jut el hallgatóságához. Akár azért mert rosszul választott napszakban, órában, akár mert nem az elképzelt hallgató megszokott csatornáján tűztük műsorra az adott programot. Zenei példánál maradva, pl. hiába volt évekig „kötelező irányszám” a heti négy teljes operaközvetítés műsorba szerkesztése, ha azok a lehetetlen kényszer-műsoridők miatt senki számára nem voltak elérhetőek, vagy hiába teljesítettük a kortárs zene eltervezett számszerű mutatóit, ha azok nem hatásos „tálalásban”, idegen hallgatói környezetben inkább taszították, mint vonzották a hallgatóságot.
Miközben zenei közszolgálatunk alaptézise éppen arról szólt, hogy a széles tömegeket érdeklő populáris műfajok és a már beavatottan igényes hallgatók zenei kínálatai egyaránt elérhető módon és legmagasabb színvonalon legyenek jelen műsorainkban. Ezt segítették elő a 90-es évek már említett műsor- és rádiószervezeti reformjai: a három országos program pontos tematizálása, a jól áttekinthető és könnyen megjegyezhető sávos műsorkép kialakítása. Például Kossuthon a hírperiódusok rögzítése, Petőfin az idősebb és fiatal korosztályok zenei és műsorigényeinek nagyobb magazin-tömbökben való elhelyezése, Bartókon pedig az oldott hangvételű komolyzenei magazinok megjelenése, a karakteres hangverseny- és lemez-műsorsávok kialakítása, az operaközvetítések esti elhelyezése, vagy a késő-esti, mondhatni értelmiségi programok állandósítása. És mindaz az ezernyi szerkesztői ötlet - a szellemi találékonyságtól a személyiségek szuggesztivitásának erejéig – amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a rádiózene akár szolgálatként, akár lelket nemesbítő és művelő értékként célba érjen. Úgy vélem, e téren sokáig – megőrizve mindenkori megújulási képességét – korszerű maradt a Rádió.
- Milyennek ítéled a közrádió műsorképének az utolsó pár esztendőben kitapintható irányváltását?
- Jól észleled, zenei téren mostanság komoly tartalmi változások hallhatók a rádió programjaiban. A Petőfi olyan könnyűzenei adó lett, amely a közszolgálati sokszínűség és tágasság helyett jószerivel csak a 18-29 év közötti korosztályt célozza meg zenei kínálatával. Így szinte kivesztek a közprogramból azok a tradicionális zenei műfajok – a nótáktól az operett slágerekig, a fúvós esztrádtól a szimfonikus könnyűzenéig, sőt a könnyűzene és jazz megannyi irányzata is – amelyekre korábban elsősorban a középkorú és idősebb hallgatók tartottak igényt. Ez a társadalmi szűkítés meggyőződésem szerint súlyos szakmai vesztesség is. A Rádió immár e téren (is) megszűnt mértékadó szűrőként segíteni a minőségi kiválasztódást: felmutatni e műfajok értékesebb produktumait, fórumot adni legtehetségesebb előadóinak.
A Bartók műsora, még ha struktúrájában jórészt őrzi is korábbi rendjét, tartalmában jelentős változásokat hozott. Ez a folyamat azonban már vagy évtizede elkezdődött, akkor, amikor többen úgy vélték, hogy új típusú műsorfolyamokkal, amolyan „Classic FM ablakokkal” kellene számszerűleg növelni a Bartók rádió hallgatottságát. Ez a népszerű komolyzenei slágereken úszó háttér rádiózás a ’90-es években kezdett el hódítani Európa-szerte, főként a popzenei dübörgésbe már belefáradt, de friss információkra kíváncsi rádiózók körében. A tipikusan magánvállalkozású program nem kíván mecénásként zenei eseményeket teremteni, széleskörű ismereteket nyújtani, nem hoz létre új alkotásokat, s még csak szakmai hitelességre sem törekszik. Ismétlődő, könnyen befogadható zenei részleteivel, lemezválogatásával a legegyszerűbb és legolcsóbb módon nyújt kellemes szórakoztatást. Nos, az elmúlt években, talán azért is, mert nálunk sajnos – egy rövid kísérleti évet leszámítva – egészen mostanáig nem kapott frekvenciát a Klasszik-rádiózás, a Bartók rádió tette magáévá ezt a funkciót sokórás reggeli és délutáni, sőt jellegét tekintve éjszakai műsor-sávjaiban is. A szerkesztői fantáziát és leleményt, az alkotó tehetséget immár a nap jórészében a számítógépes szelektor automatizmusa váltotta fel, pontosabban le! És ez még akkor is kudarc, ha elismerem, hogy e programok műsorvezetői színvonala az utóbbi évben jelentősen tisztult, javult. Ilyen szakmai funkció-keveredést a közszolgálati rádiók zenei élvonalában - BBC-3, France Musique, a finn, dán, vagy a német tartományi rádiók – sehol nem tapasztaltam.
- De továbbra is hallhatók remek operaközvetítések, hangversenyek, ismeretterjesztő programok.
- Igen, az intézmény hagyományos nemzetközi együttműködései révén még a szűkebb műsoridő ellenére is jól nyílnak a zenei ablakok a nagyvilágra, s érdekesek, jól felépítettek az ismeretterjesztés sokszínű programjai, sorozatai. Azonban jelentősen megfogyatkoztak a zenei bemutatók, saját hangversenyek, koncertközvetítések, alig észrevehetőek a kortárszenei produkciók – mintha a rádió eltávolodott volna a zenei élet „sűrűjétől”.
Végül hadd szóljak arról is, ami már nem, vagy csak alig hallható a műsorokban. Megszűnt az Elektroakusztikus Zenei Stúdió, Csipkerózsika álmát alussza a kortárszenei mecenatúra, s ami a legfájóbb tán, hogy a kényszerűség szinte bántó kelletlensége veszi körül a nagy múltú zenei együtteseket.
Hogy több mint három évtizedes sikertörténete után miért kellett bezárni az elektronikus zenei stúdiót, az máig nem érthető. A rádiózás legsajátosabb „hangszere” valamennyi zeneszerző generációnak volt kivételes alkotó műhelye – nemzetközi rangja és elismertsége élenjáró, archívuma nemzeti érték. Fenntartása alig kért pénzt, paripát, fegyvert – de bérmunkákkal, kísérőzenei programokkal tán még azok is megkereshetők lettek volna. A hiátust azóta sem töltötte ki senki és semmi.
Pedig mélyen gyökerező tradíciói és szakmai okai vannak, hogy az új zene mindenütt Európában oly szervesen kötődik a közrádiókhoz. Bennük egyszerre van jelen a megrendelés szakszerűsége, a bemutatás és nyilvánossá tétel adottsága, a hangfelvétel készítésének és publikálásának képessége, s nem utolsó sorban a nemzetközi terjesztés határtalan lehetősége. Elválaszthatatlanul nemzeti zenekultúránk eminens érdekeitől. Mindez nem lehet pénz és költségek kérdése – a rádiós közszolgálat nem szegényülhet pusztán üzleti vállalkozássá! (A ’80-as években még közel száz új magyar zenemű bemutatásának, s 40-50 alkotás rádiós felvételének örvendhettük évente, igaz a műsorokban a heti játszottság is meghaladta a húsz előadást…)
- A vesztességek közé soroltad a zenei együttesek sorsát is, miközben a Rádió vezetése szerint soha nem látott mértékben nőttek meg feladataik.
Azt már a nyolcvanas évek derekán is megtapasztalhattuk, hogy a Rádiózenekar hazai „napidíjas” árain akár egy esztendőre is nyereséggel eladható gazdag zenekedvelőknek amolyan nyugati „bérmunkára”. Hiszen színvonalban messze verték a kinti, sokkal drágább hakni együtteseket. Ám ilyen, pusztán üzleti célja soha nem volt az együttesek szakmai vezetésének. Minden hazai és külföldi fellépésnek – összhangban a közszolgálati értékrend alapelveivel – a magasrendű zenei minőség megjelenítésén kellett nyugodnia, egyaránt képviselve Rádió és a magyar zenekultúra egészének legfontosabb érdekeit. Új zeneművek bemutatásával éppúgy, mint az archívum folyamatos gazdagításával, vagy fiatal hallgatók zeneismereteinek bővítésével, sőt akár a Rádió rangjának, nemzetközi elismertségének növelésével. Nyilvánvaló, hogy több tucat színházi kísérőzenei fellépés, rádióközvetítés nélküli (!) múzeumi vagy „pláza-koncert” sem ér fel egyetlen rangos zenei bemutatóval, vagy éppen nagyszabású Wagner-produkcióval.
Persze az is igaz, hogy az együttesek – a szalonzenekarból kinőtt szimfonikus zenekar, majd mellétársult énekkar és gyermekkórus – rádiós megszületésétől máig sok minden megváltozott zenei környezetükben, intézményi helyzetükben, feladataikban. A harmincas évek szinte mindennapi és minden műfajú műsorjelenlétét felváltotta a kiérlelt, minőségi zenei előadások igénye, a könnyűzenei ízlés és világ változásaival kifogytak a korábban fontos feladatot jelentő szimfonikus közreműködések, a döntő hányadában stúdiómunkát részben felváltotta a hangversenypódium és közönség éltető élménye. Egy dolog nem változott: az elválaszthatatlan és felelős kapcsolat a Rádió és zenei együttesei között. Nem azért, mert a hagyományok erről szólnak és a jogszabályok így rendelkeznek, hanem mert a közrádiózás mindmáig egyik éltető és szerves része a zenei teremtés képessége. És ha mindez így van, akkor a mindenkori vezetés kötelessége létezésükkel, működésükkel, szakmai lehetőségeikkel, a zenei életben betöltött szerepükkel felelősen és – nem restellem kimondani – szeretettel és empátiával törődni.
- Akkor is, ha egyszerűen a pénz hiányzik mindehhez?
A lényeg, amiről beszélek, egyáltalán nem a pénz, hanem a közszolgálati rádiózás értelmezésének, a zenekultúra melletti elkötelezettségnek, vezetői akaratnak a kérdése. De különben is, nem igaz hogy a Rádiónak nincs elég anyagi fedezete! 1996-ban a Magyar Rádió részvénytársággá alakulásakor a médiatörvény értelmében minden szellemi és anyagi „vagyont” megörökölt a régi intézménytől, benne a zenei együttesek teljes személyi állományát, működési- és fenntartói költségeivel együtt. Amikor pedig az Országgyűlés észlelte a Rádió általános pénzügyi helyzetének nehezülését – élve a médiatörvény lehetőségével – célzottan a zenei együttesek kiegészítő támogatására külön költségkeretet hagyott jóvá, a legutóbbi évben már 900 millió forintot. Nem teljes körű fenntartásra, hanem az alaptevékenységből fakadó fenntartói kötelmek kiegészítésére!
Tudom, iménti gondolataim érzékeny témát érintenek. De tapasztalva az énekkar súlyos megcsonkítását, a zenekari programok koncepciótlanságát és az érdemi megjelenések fogyását, a gyermekkórus szinte napi gondjait, meghatározó muzsikus-vezetők távozását – úgy vélem, szólni kell! Szólni és őszintén beszélni, ha kell és lehet, akár vitatkozni az együttesek jelenéről, szakmai jövőjéről, a Rádió vezetésének szándékairól, s nem utolsó sorban a zenei közélet és kultúrpolitika felelősségéről - addig, amíg nem késő.
Mert ami legrosszabb lehet egy ilyen ügyben, az a némaság. Az, hogy miközben a zenei élet majd minden fórumán a háttérben visszatérő és valósággal sistergő beszédtéma a zenei együttesek sorsa, Victor Máténak, a Magyar Zenei Tanács elnökének és Gulyás Dénes parlamenti képviselőnek érdemi, de válasz nélkül maradt felszólamlásain, valamint néhány kritikai publicisztikán kívül a nyilvánosság előtt a zenei közvélemény teljes közönyével kell szembesülnünk. Mindennek ellenére őszintén remélem, hogy a hazai politikai elit előbb-utóbb képes lesz olyan bölcs döntéseket meghozni, amelyek véget vethetnek a közszolgálati médiumok alapfunkciói körüli, részben a médiatörvényre hivatkozó értelmezési vesszőfutásnak.
(A cikk elsőként a MusiciansWho oldalain jelent meg)