Nemzeti Filharmonikus Zenekar 2009. november 12.

A Haydn-évben megkülönböztetett helyet foglaltak el a szerző művei megannyi muzsikus (együttes és szólista) programján, így felcsendültek a ritkábban játszott szimfóniái is. Ezek közé tartozik a november 22-én előadott D-dúr mű is. Kellemes hallgatnivaló, ilyenkor az ember nem tudja, miért szükséges ahhoz kerekszámú évforduló, hogy műsorra kerüljön. Különleges tanulsággal ezúttal mégis a zongoraversenyért lehetünk hálásak. A szakirodalomban olvasni pro és kontra arról, hogy „mennyire” jól zongorázott Haydn. Bármit olvasunk, minden gyanús; lebecsülésére Mozart előadóművészete visszfényében kerül sor, másrészt viszont dolgozik a szimpátia, a mérce elhelyezésekor eltekintve a kivételes képességű, koncertező zongoraművész-szerzők teljesítményétől. Sajátos helyzet alakult ki ezúttal: széleskörű versenymű-irodalomismeret birtokában szólaltatta meg Ránki azt az opuszt, amely gyakran kis kaliberű pianisták kétes értékű interpetációjának esik áldozatul. Az utóbbi időben zenekari szólistaként többször fellépő művész számára bizonnyal speciális feladatnak tűnt – ugyanakkor módja nyílt érzékeltetni azokat az értékeket, amelyek máskor a partitúrában maradnak. Valamiképp kamarazene-érzetét keltett, ahol a zongora kiemelt szerepet játszik (már csak hangzása okán is). Nem akarta súlyosnak érzékeltetni a művet, inkább az együttmuzsikálás örömével dúsította fel. Tudott egyszerű lenni, s ettől mintha minden „a helyére került” volna. A közvetlenség talán interpretációjának lényege – s mindhárom tétel hangulatvilága megmaradt a köznapi keretek között. Mindeközben egy percre sem vált unalmassá. A néha túlságosan is egyszerű balkéz-faktúrának is tudott tartalmat/értelmet adni: hangszerelési effektussá lényegült át, s épp ez az ötlet tette egyedivé.
Az est „meglepetését” a Concerto okozta. A Bartók Új Sorozat kiválasztott zenekara, Kocsis Zoltán vezényletével nemcsak „új szemmel” olvasta a kottát, s szokatlan hangzásvilággal lepte meg a hallgatóságot, hanem mintha az lett volna a szándékuk, hogy súlyában (jelentőségében) átértékeltetik a népszerű kompozíciót. Tény, szokás úgy hallgatni, mint késői művet (az is!), amelyet a közeli vég érzete árnyékol be, s a szerző életkörülményei (egészségi állapota, honvágya) ismeretében többé-kevésbé burkolt vallomásként, szerzői üzenetként megkülönböztetett jelentőségűnek szokás tekinteni. A Haydn-művek után a létszámában megnövekedett együttes viszont szigorúan a kottaképre korlátozta figyelmét; olyasfajta elkönnyített boldogság-zenét játszottak, amely a szólista-szereplés lehetőségét mintegy ajándékként kínálja megannyi játékosnak. Súlytalanabb lett a korábban ismert interpretációkhoz képest, kevesebb sötét tónussal, árnyékkal és előérzettel. Elegáns zene lett, ami kielégíti az igényesek kényes ízlését is, anélkül, hogy gondok-problémák meglétét akár csak sejtetni akarná. Ennek az interpretációnak a hitelét Kocsis rendkívüli arányérzéke szavatolta – ha a mű valóban „ennyi”, aligha kaphatna helyet a tartalmas-súlyos bartóki opuszok sorában. No, gyere, tedd le – sugallta a karmesteri koncepció, s a mű kétségkívül megfiatalodott: feledtetni tudta, hogy 60 éven felüli alkotó műve – az érződött, hogy nemcsak tőle szokatlan gyorsasággal, hanem egyszersmind könnyű kézzel is vetette papírra a szerző.
A koncert üde színfoltja volt a szünet utáni „bonusz-muzsika”; a Nemzeti Filharmonikusok és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem között nemrég létrejött megállapodás értelmében a zenekar nemcsak betekintést enged napi munkájába (a próbafolyamatokban való részvétellel) zeneakadémistáknak, hanem lehetőséget ad egy-egy tehetséges növendéknek a nagyközönség előtti bemutatkozáshoz. Ezúttal a Zeneakadémia II. évfolyamos harsonását hallhattuk, aki Kákonyi Árpád (fiatal kortárs szerző) művét játszotta. Túl azon, hogy remélhetőleg sokan megtanulták Mester Ádám nevét, talán a kortárs zenei iránti távolságtartást (némelyeknél: ellenérzést) is sikerült csökkenteni. A Mr.PicÚr című harsonadarab lehetőséget adott az előadónak felkészültsége (sőt, virtuozitása) megcsillogtatására – populáris hangvétele pedig jótékonyan befolyásolta a zenehallgatói aktivitást (mert a hallgató – jó esetben – korántsem passzív; de ennek kifejtése aligha itt esedékes!). (FK)