Nemzeti Filharmonikus Zenekar 2009. Október 25.

Szokás hangsúlyozni: a gyermekeknek mindenből a legjobbat kell adni. Nos, ezúttal aligha lehetett panasz! A Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészei vállalkoztak a kétségkívül hálátlan feladatra, mindeközben nem mondtak le az igényes muzsikálásról. Mert valljuk meg, a komplex produkcióban még tudatosan is nehéz volt kifejezetten a zenére figyelni. Az előadók „belakták” a színpadot; a Kolibrisek mesteremberei színészekként jelentek meg, a mese-történet színpadát asztalra helyezték, előttünk hozva létre s módosítva a díszleteket és a bábjátékot – s mindehhez társult a többfunkciójú vetítő (néha információkkal, máskor pedig kinagyítva a bábszínpadi történések javarészét). A háttérben a zenekar játszott, a színpad egyik felét az énekkar foglalta el. Antal Mátyás körültekintő munkáját dicséri, hogy minden gördülékenyen zajlott. A nőikarnak kevés énekelnivalója volt – így a műsor jelentős részére maguk is nézőkké válva élvezhették a játékot. A zenekari játékosok helyzete nem volt ennyire rózsás; leszámítva a nyitány éteri tündérhangját, zeneileg igényes produkciót nyújtottak. Azért kell ezt hangsúlyozni, mivel a közönség néha kétségkívül hálátlannak bizonyult: figyelt a mesére: a párbeszédekre, ám amikor aláfestő- vagy közzene szólt, elérkezettnek érezték az időt az élmények megtárgyalására. És ez talán így is van rendjén (talán ezt érezték az adott légkörben a hangszeresek is); és a megannyi rivalda-szereplés ünnepeltjei beilleszkedtek ebbe a szituációba. Mendelssohn érzékeny hangszerelése remekül érvényesült – s kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy elmélyüljön a mese élménye, hatása. Megvalósult tehát azt a kettősség, amelyre Kurtág György Játékok zongora-sorozatának kottakiadványaiban az előszó figyelmeztet: a játékokat nem kell komolyan venni – a játékokat halálosan komolyan kell venni. Ilyen kettősségnek az állandó jelenléte avatta értékes produkcióvá október 25-én a báb-balett előadását. A taps – kontrollként megkérdőjelezhető hitelességű; az előadást követően azonban a gyerekek és a felnőttek csillogó tekintete egyértelműen bizonyította: értékes élménnyel gazdagodtak. (FK)