Nemzeti Filharmonikus Zenekar 2009. Október 30.

Napjaink zenekedvelői megtanultak együtt élni a legkülönbözőbb hangzásképekkel, tehát többségük mindenevőként fogyasztja a korabeli (ill. kópia) és a modern hangszereken megszólaltatott műveket, a hitelességre törekvés szélsőséges manírjaitól a legkülönbözőbb egyéni olvasatokig. Ez az interpretáció egyszerűen: zavarba ejtő volt.
Az izraeli Ariel Zuckermann nem először járt Magyarországon: a 2003/4-es évadban Fischer Iván asszisztense volt a Budapesti Fesztiválzenekarnál. Fuvolistaként kezdte zenei pályáját, s játékát hallgatva bizonyosra vehető: korántsem kényszerű pályamódosítással tért át a karmesteri pályára. Fuvolahangja szép, mondhatni, makulátlan. Sehol semmi zörej, kényes hangindításoknál sem. Biztos formálás, határozott elképzelés birtokában (legfeljebb néha a levegő kevés a szándékok maradéktalan megvalósításához). Sorjáznak a dallamok, tematikus ranggal és anélkül, olyannyira feszültségmentes zenei világban, hogy már-már a mennyország édes unalmát érezzük. Ehhez hozzájárul a szűk dinamikai skála; a leghalkabb és a leghangosabb között kevéssé számottevő a különbség.
Életszerűtlen lett a Requiem is; mentes volt mind a romantizáló felfogás pátoszától, kontrasztjaitól, mind pedig a historikusok apró részletességgel kidolgozott, s ily módon információ-gazdagsága által ható előadásmódjától is. Harminc vonós adta a zenekari hangzás gerincét – a mintegy 70 főnyi kórus dicséretes alkalmazkodóképességgel társult a mindenkori hangszeres szövethez.
A műsor előtt kapott helyet az immár rendszeres vetítés. Talán az ott elhangzottak adhatnak kulcsot a karmesteri koncepcióhoz. Zuckermann őszintén bizonygatta, mennyire nehéz Mozartot játszani (hogy művészileg a legigényesebb feladatok közé tartozik, szinte közhely-számba megy!). Számára tehát kihívás volt a Mozart-est, s ennek megfelelően, feladatként fogta fel. Megoldották a feladatot, teljesítették – s e munkának (hangsúlyozom: igényes munkának) eredménye a hangzás volt, amely, mintegy mellékesen, gyönyörködtetésre is alkalmas. Aki elfogultan rajong Mozart zenéjéért, vegytisztán megkapta – aki az élményt a felcsendülő muzsikától várta, csalódott. Elmaradt a zenének a közvetlensége; távolságtartóan megmaradt a pódiumon. Nem ölelte körül a hallgatót, nem is emelte magához - szinte tudomást sem vett róla. Az ilyesfajta zenélés hívhatta életre a lekonferálási sablont: elhangzott. (FK)