Nemzeti Filharmonikus Zenekar 2009. Október 9.

 Ezúttal a koncert elején láthattunk rövid vetítést, melyen mind Kocsis, mind Thomas Christian kevéssé meggyőzően próbáltak kedvest-szépet mondani a műsor első részéről. (Christian egyébként előszeretettel tűz műsorára ritkaságokat, alig hallható, elfeledett kompozíciókat – s diszkográfiájában is szép számmal szerepelnek ínyencségek, a ritkaságok kedvelőinek.) A Farkas-mű kifejezetten érdekes volt; rendkívül hasznos, hogy a tételek előtt felhangzott magyar műfordításban a megzenésített Janus Pannonius-vers – hogy még emlékezve ritmikájára, a latin szövegű versek időmértékes megzenésítésében gyönyörködhessünk. A választékos-igényes hangszerelés hallatán könnyen belátható, miért kerül csak ritkán előadásra. A Suchoň-fantáziától csak azért sajnáltam a félórányi koncert-időt, mert helyette akár több méltatlanul elfeledett magyar művet is meg lehetett volna ismertetni a közönséggel. Az előadásra nem lehet panasz: valamennyi közreműködő odaadó figyelemmel játszotta a művet, s így valóban lehetett „hátradőlve gyönyörködni”. A szünet után következett az idő-játék: korábban készült kompozíciókkal. Míg a Cantus Pannonicus félszázada kiérdemelte az „archaikusan modern” besorolást, s ma is találónak tűnik e meghatározás, a Debussy-tételeknél nem befolyásoló a bemutató ítészeinek véleménye; a szerző más műveinek ismeretében korántsem eme ritkaságok beskatulyázása a cél. A Zenekari képek felidézett tételei ciklusbeli helyüknek megfelelően töltöttek be kezdő- ill. záró funkciót, s ezúttal nagyon jótékony hatásúnak tűnt, hogy köztük a program legismertebb száma kapott helyet. A címadó Böcklin-kép nyugalmat árasztó – ez aligha mondható el Rahmanyinov zenéjéről, kiváltképp az est túlnyomórészt pasztell árnyalatokban gazdag programjában.
Meg kell hagyni, akármi volt Kocsis szándéka ezzel a műsorösszeállítással, a gyakorlatban kedvező fogadtatásra talált. Az időmértékes verselésű Farkas-tételek és a játszani virtuóz, ugyanakkor hallgatni feszültségmentes Fantázia valamiképp felébresztette a közönség fogékonyságát: a szünet utáni számok zenei történéseit, a színek és hangszínek váltakozását, s a feszült pillanatokat érzékenyen követték. Jót tett a második rész „egybekomponálása” is, hogy tapsokkal nem tagolódott három részre.
Amióta a hazai hangversenylátogatás gyakorlatában a közönség nagyrésze egy-egy zenekar (egy vagy több) bérletét választja, tehát együttesek mentén tagolható, különösen fontos, hogy egyazon sorozat különböző „fajsúlyú” esteket tartalmazzon; hogy bármely zenekar törzsközönsége megélhesse a zene világának gazdag változatosságát.
Hála a főzeneigazgató Kocsis Zoltánnak, az utóbbi években a Nemzeti Hangversenyzenekar repertoárjának jelentős részét ritkaságok, érdekességek teszik ki. A többihez tudnak viszonyítani; s így mindig képesek elhelyezni a zeneirodalom többdimenziós rendjében a számukra új műveket is. Biztosan tájékozódhat tehát a közönségük  – s csak azt sajnáljuk, hogy épp a magyar közelmúlt zenéje az, ami ritkán kerül érdeklődésük (s így figyelem-felkeltésük) fókuszába. (FK)