Nemzeti Filharmonikus Zenekar 2009. Szeptember 25.

A szünetet követően rövid „önreklám” következett, bejátszás, melyben a próba felvillanó rövid hangképei között a Bartók-egyfelvonásos előadásának főszereplői a szavak erejét hívták segítségül, az ünnepi műsorszámmal való közvetlenebb kapcsolat megteremtéséhez.
Pontos statisztikai adatok hiányában is bátran állítható, hogy az utóbbi időszakban (években-évadokban) rendkívüli játszottságnak örvend fővárosunkban A kékszakállú herceg vára (miközben rendre szerepel neves fesztiválok programján idehaza és külföldön egyaránt, s operaházakban világszerte). Hallhattuk-hallhatjuk az Operaházban (küszöbön áll egy egészen különlegesnek ígérkező bemutató!), látvánnyal vagy több-kevesebb szcenírozással a MüPában, és koncertszerűen további helyszíneken. Éneklik számosan, s játssza több zenekarunk, számos karmester vezényletével. Tehát, eleven életet a mű, a rendszeres koncertlátogatók számára már-már repertoárdarab. Ettől másképp hallgatják/hallgatjuk, s ez a másként-hallgatás eleve értőbb befogadást biztosít. Mindaz megint jelesre vizsgázott a gyakorlatban, amit az ismétlés/ismétlődés lélektani hatásáról tudunk (elég Pernye András: Az ismétlés elmélete című jelentős írására utalni). Közhely, hogy a bartóki partitúra kimeríthetetlenül gazdag – ám ezt a közhelyet ki-ki megélhette, mind „újabb” részlet-szépségeket (érdekességeket) fedezve fel. Talán hasonlóképp van a művel a Kocsis Zoltán alapos műismeretét kamatoztató Nemzeti Filharmonikus Zenekar is: ünnepivé az varázsolta az előadást, hogy egyszerre érvényesült a műismeret és a szólamtudás haszna és a színpadi jelenlét pótolhatatlan hatása. Nem voltak közömbös hangok, frázisok, szólamok. A partitúra villódzó sokszínűségben kelt életre. Zenei anyanyelv? – talán ez jelentheti a kulcsot az ilyen vitális muzsikáláshoz, melynek során a magától-értetődés megkönnyíti a hallgatói befogadást.
Ennek köszönhetően, megintcsak megélhettük azt az igazságot, hogy a disszonancia és a konszonancia: relatív. A szín-elemek gazdag kavalkádjába néha már-már észrevétlenül épültek bele a feszültségi elemek. (Kicsit úgy vagyunk ezzel, mint a megváltás-történetekkel; a kétségkívül megrendítő történet példázatát az ismétlődés elidegeníti – így a katarzis megélésére más szinten kerül sor. Másként: a felszíntől talán közelítünk a megfoghatatlan „lényeg” felé.)
Mint a bejátszásból megtudtuk, Komlósi Ildikó 140. alkalommal énekelte Juditot. Partnere a megbetegedett Alexandru Agache helyett Palerdi András volt, aki hét éve énekelte először ezt a szerepet. Koncertszerű előadásuk többletét a minimális mozgások jelentették; ahogyan létesítenek szemkontaktust (avagy nem), ahogy az indulat ösztönösen kifejezésre jut Juditnál. Palerdi visszafogottabb gesztusainál épp a megközelíthetetlenségből való kimozdulás jelentett érdemi többletet. A bejátszás legnagyobb hasznát épp abban látom, hogy ott el is hangzott, ami elkerülhette a hallgatók figyelmét, ha nem olvassák végig a hangverseny programját (ahol a vendégművészek életrajzát követően szerepelt): Palerdi Adynál talált rá a Kékszakállú jellemzésére, eszerint „olyan, mint minden ember: észak-fok, titok, idegenség és lidérces messze fény – és szeretné, ha szeretnék, és lenne valakié”. Továbbgondolásra érdemes!
(FK)