Nemzeti Filharmonikus Zenekar 2010. január 16.

Mérni a mérhetetlent, befejezni a befejezhetetlent – erőteljes szellemi inspirációt jelentenek az olyan kihívások, amelyek megválaszolása néha elképzelhetetlen, máskor talán inkább reménytelennek tűnő. És nyilvánvaló, hogy az ilyen szellemi (esetünkben egyúttal: művészi) vállalkozások haszna és jelentősége akkor is felbecsülhetetlen, ha elszigetelt kísérletek maradnak. Értékelésükre érdemben a legkevesebben vállalkozhatnak – szerencsére a megannyi külső, akár esetleges szempont ütköztetéséből kialakuló „fogadtatás” (miként megannyi, a bemutatón megbukott, majd a közelebbi-távolabbi utókor által rehabilitált operáé) módosulhat a történelem nagy-léptékű órájával mért jövőben.
A korábban kétfelvonásnyi torzóként vagy pedig a prózában fennmaradt III. felvonás hozzáillesztésével előadott opera először hangzott el végigkomponáltan. A Schönberg-zene ismeretében vagy anélkül egyaránt izgalmas zenei élményt jelentett.
Számos elemző rámutatott, hogy Schönberg operájának három főszereplője van: a címben szereplőkhöz szinte egyenrangúként „zárkózik fel” a nép (amelynek sorsáról szól a történet). Interjúkból-riportokból megtudtuk: Kocsis már Miskolcon elhatározta, hogy megkomponálja a III. felvonás zenéjét; véleménye szerint az opera nem végződhet Mózes bukásával. Ettől kezdve külön filozófiai végiggondolást érdemelne a schönbergi terv, szándék – és a Kocsis-féle végkicsengés összevetése. Hasonlóképp, érdemes azon is elgondolkodni, mennyiben írható külső és belső körülmények számlájára, hogy Schönberg abbahagyta a komponálást, s mennyiben tekinthető tudatos vállalásnak a döntés, miszerint továbbírhatatlan a mű, éppen tartalmi-gondolati meggondolásból. S ott van Sztravinszkij értékelése is, amelyet a műsorfüzetben Kárpáti János idéz; az ő olvasatában a Mózes és Áron „befejezetlensége ellenére teljes, mint egyes Kafka-novellák, melyek belső értelme minden befejezést lehetetlenné tesz”.
Akárhogy is alakul a kiegészítés sorsa, a világpremier közönségének érdekes-izgalmas zenei élményben volt része. Kocsis ugyanis kreatív módon gondolta tovább a schönbergi zeneszerzés-technikát, s korántsem igyekezett pápább lenni a pápánál, ami a 12 egymásra vonatkoztatott hanggal való komponálást illeti. Nem titkolta, hogy a vázlatok tanulmányozásán túl az első két felvonásból is vett át zenei idézeteket, ám leszögezte, hogy mintegy 700 ütem „garantáltan és kizárólagosan” az ő zenéje. Az ő zenéje tehát, amelyet a két felvonás beható ismeretében, azok folytatásaként tudott elgondolni.
Operadramaturgiája válogatja, hogyan viszonyul egymáshoz egy-egy műben a szereplők zenei nyelve, megőrzik-e intonációs sajátosságaikat, avagy hatnak egymásra (azaz, a szereplők emberi kapcsolatainak módosulása nyomot hagy-e kifejezésmódjukon). A témából adódóan, itt az egymás melletti „elbeszélés” legalább annyira jelentős, mint a hatásos-eredményes kommunikáció. Mózes: sziklaszilárd, megingathatatlan, kifejezésmódján is érződni kell ennek. Gondolatai közvetítőjének, szócsövének, Áronnak épp az az erőssége, ami Mózes kifejezésmódjából hiányzik. A nép határozatlan, ingadozó; zeneileg Áron melodikus kifejezésmódja (a dallamrajz, az ábrázolható zeneiség) képes hatni rá. Mi az a többlet, ami mindehhez hozzátehető? Kocsis terjedelmes hangszeres szakaszokkal (zsánerképekkel, mintegy intermezzók formájában) a történet részeseivé teszi a hallgatóságot is. Az ő általa komponált zene ember-léptékűen tagolt, ezáltal hallgató-centrikusabb (ez nem értékítélet, csupán kísérlet a különbözőségek alaki megragadására). Akár tudatosan törekedett erre, akár ösztönösen alakult így: a III. felvonás zenéje „lélegzik”. Fontos alkotóeleme a csend; a szünet néha elválaszt, máskor épp ellenkezőleg, szoros gondolati koherenciát biztosít (már a megújuló figyelem fenntartásával is). Kocsis természetesen tiszteletben tartja a schönbergi Reihét – de szabad kezelésében olyan utakra is elkalandozik, amelyek korántsem jellemzőek Schönbergre. Profán közelítéssel, azt lehetne mondani, hogy a III. felvonás „berges”; mármint ahhoz a zenével való megnyilatkozáshoz közelít, amelynek köszönhetően Alban Berg több partitúráját közelebb érzik magukhoz a tonális zenén nevelkedettek, mint a második bécsi iskola kétségkívül legnagyobb hatású alkotójáét és gondolkodójáét.
Egyetlen előadás kedvéért felkészülni: a „kevéssé rentábilis” feladatok közé tartozik. Ezúttal ilyesfajta méricskélés aligha jöhetett számításba: kihívás volt ez a feladat valamennyi résztvevőnek. Annál is inkább, mivel ennek az előadásnak az alapján fogják megítélni Kocsis alkotómunkáját.
A karmester Kocsis mindent megtett a sikerért, ami visszaigazolja a közösen végzett munka eredményességét. Meggyőzőerővel szólt a produkció, érvényre jutott a választékos hangszerelés. A félszcenírozott előadásban a kórus gyakran változtatta helyét, élt a nagy játék-tér akusztikus lehetőségeivel. A színrevitel: összprodukciója volt valamennyi résztvevőjének. Csak az elismerés hangján szólhatunk a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Nemzeti Énekkar, a Honvéd Férfikar, a Budapesti Énekes Iskola Kórusa, valamint a szólisták Kocsis-koordinálta összteljesítményéről. (Az külön pech, hogy az Áront éneklő Daniel Brenna – az előadás megmentése érdekében – betegen, hangi problémával küszködve énekelt, vagyis, két felvonáson keresztül rendkívül óvatosan bánt hangjával, ami csak a III. felvonás némely pillanatában mutatkozott meg teljes szépségében – egészséges Áron jelenléte méginkább polarizálta volna a Gondolat és a Szó viszonyát.)
Városszerte plakátok (Mózes és Áron neve jól kivehető messziről is!), s legalább annyi „beharangozás”, hogy mindenki tudjon róla. Esemény, amire oda kell figyelni! Végre méltó rangot kapott egy nemes vállalkozás, s nem maradt a résztvevők heroikus magánügye. Hogy a bemutatót megelőző napon a MÚOSZ székházában tartott szemináriumról kevesen tudtak, hogy a bemutató délutánján a MüPa Üvegtermében a Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Karának hallgatói előadott Schönberg-színmű, A bibliai út viszonylag kevés érdeklődőt vonzott, remélhetőleg nem keseríti meg a szervezők szájízét. Valahogy így kellene máskor is bábáskodni a nagy horderejű produkciók születésekor – bárcsak magyar alkotásoknak is jutna hasonló figyelem! Akkor úgy fel lehetne tölteni az érdektelenség és értetlenkedés szakadékait, hogy megszűnjék a bátortalanok félelme és tartózkodása a számukra korábban ismeretlentől, s bátran merészkednének felfedezőutakra, feltérképezve (saját maguk számára) a közelmúlt művészeti termésének értékeit.
Aki hallotta ezt az előadást, aligha fogja lecsukni a rádiót, ha Schönberg-művet konferálnak; olyan viszonyítási alappal rendelkezik, ami fogódzót kínál az új élmények-tapasztalatok befogadásához. Így (és csak így!) szüntethetőek meg nem-tudásból eredő előítéletek, s így válik lehetségessé, hogy ki-ki önként-boldogan tágítsa érdeklődési területét, s gazdagítsa művészeti ismereteit - élményszerűen. Így lehet napjainkban a zene (minden kor zenéje) mindenkié!