Nemzeti Filharmonikus Zenekar 2011.Május 24.

2011.Május 24.
Nemzeti Filharmonikus Zenekar

A Liszt-évnek köszönhetően idén nemcsak gyakrabban kerülnek előadásra az ünnepelt művei, hanem egyébként ritkán hallható kompozíciói is szerepelnek a koncertek műsorán. A húsvéti időszakban többször hallhattuk a Krisztus-oratóriumot, s a Nemzeti Filharmonikusok Kelmperer-bérletének 6. (záró) estjén felcsendült a Szent Erzsébet legendája is. Az oratórium két nagy részből áll, mindegyik 3-3 jelenetet sorakoztat fel, a hat tétel egybekomponált kisebb formarészekből épül fel. A két gyermek-szólista intermezzóját leszámítva, hat szólista szerepelt (III. Frigyes császár és az egy magyar nemes szerepét egyaránt Kelemen Zoltán szólaltatta meg), a Nemzeti Énekkar és az MR Gyermekkórusa társult a Nemzeti Filharmonikus Zenekarhoz. Az est dirigense Kocsis Zoltán volt.
Nem vezet messzire a mű „operaszerűségének” a feszegetése, hiszen egy-egy végiggondolt interpretáció képes romba dönteni az íróasztal mellett gyártott legszebb elméleteket is.
Ezúttal Liszt zenekara vonta magára a figyelmünket. Az egész est legnagyobb élménye az volt, hogy valamennyi új hangulatot-karaktert már az első hangokkal markáns-plasztikusan megteremtette az együttes. Rendkívül kidolgozott volt a zenei háttér, amely előtt a szavakba foglalt epizódok zajlottak. Már a bevezetőben feltűnt a vonósok akcentuált játéka, szép melodikus fordulatokat köszönhettünk a fuvolának, s mindig megindító volt a rezesek korálszerű „kórusa”. Ugyanakkor nem tagadható, hogy a részletekbe menő aprólékos kimunkálás néha olyan hatással járt, mint amikor közelről szemlélünk egy monumentális gobelin-kárpitot – nehéz volt nem elveszni a részletekben.
Éppen ezért, a kontrasztáló részek jelentették a legnagyobb élményt – például a Kereszteslovagok indulója, s a rákövetkező éneklő rézfúvós-anyag.
A kórus a tőle megszokott magas színvonalon teljesített, legfeljebb az árnyaltabb érzelmi karakterizálás tudta volna (akár a szöveg ismerete nélkül is) eleve érzékeltetni az általa megszemélyesített csoport kilétét. Már-már hangszeres gondolkodásra vallóan az egyes részletek megformálását, dinamikai megtervezését tekintették szinte kizárólagos feladatuknak.
Nem volt szerencsés a szólistaválasztás; a rövid szerep is lehet fontos – annyira mindenképp, hogy hallani kell(ett volna). Lisztes László udvarmesterének szólamát csak nyomokban követhettük, a kétségkívül monumentális zárójelenetben viszont bántóan veszett el Kelemen László hangja. Bátori Éva Erzsébet lényének már-már testetlen, éteri lényegét emelte ki – Ulbrich Andrea Zsófia őrgrófnőjével való jelenetében a párbeszéd helyét az alt „concitatója” uralta. Kiegyensúlyozottra sikerült a rózsacsoda jelenet (Lajos őrgrófként Kálmándi Mihályt hallhattuk) – ám a hosszú epizódokat nem koronázta meg a temetés apoteózisa: a hallgató távolságtartó magatartást engedhetett meg magának, nélkülözve a katarzist.
Nem végigéltük, csupán végighallgattuk a monumentális művet – ugyanakkor, a kidolgozott előadásnak köszönhetően mégis kaptunk olyan tanulságokat, amelyek hozzásegítenek a liszti életmű alaposabb megismeréséhez. (FK)