Nemzeti Filharmonikusok 2009. december 10.

Az utóbbi időben rendszeresedett „is ajándék” ezúttal rövid vetítés volt, próba-percekkel, a szólista-dirigens mondataival, s az est koncertmesterének, Koppándi Jenőnek kedves-keresetlen szavaival. Szokatlan, s nem könnyű karmester nélkül játszani a Brahms-koncertet, de igyekeznek.
Aztán jött a csoda – pontosabban, fokozatosan uralva el a termet. Az indítás: semmi különös, hallottunk pontosabb kezdést is, markánsabbat. Zehetmair mozdulatai furcsák, a vele muzsikálók szempontjából minden bizonnyal informatívak, a zenekari bevezetés szép tónussal szól. Aztán belép a szólista, játszik, s viszonylag ritkán van módja dirigensként beavatkozni a zenélés folyamatába. A hangzás alapján: nem is hiányzik. Mindazonáltal, nem kell semmiféle zenei előképzettség, hogy bárki meggyőződjön arról: a romantika zenekarához szükséges a karmester.
Nem ellentmondás ez – ugyanis éppen arról van szó, hogy olyan zenekart, mint a Nemzeti Filharmonikusok, a romantika korában még a legmerészebb fantaszták sem tudtak volna elképzelni. Miről is van szó?
Nézzük először a vonóskart! Nagylétszámú együttes, melynek minden szólama elképesztően homogén. Egy-egy testként működik minden szólama, ugyanakkor, egy nagyobb egésznek képlékenyen összerendezett részei. (Hogy képlékenyen, az rendkívül fontos: mindig az adott játszanivaló határozza meg az arányokat.) Ez nem csak a szólamvezetők érdeme, hanem valamennyi résztvevőé, akik teljes felelősséggel vettek részt a harmonikus arányok kialakításában.
Gyakran könnyen rábólintunk, igen, a Kocsis zenekara. Így igaz – de ezúttal bebizonyosodott, hogy Kocsis szigorúan vigyázó jelenléte nélkül is remekül működik az általa magas mércéhez szoktatott együttes. (Régi igazság, hogy a tanításhoz kettő szükséges, a tanító és az, akit tanítani lehet!)
Thomas Zehetmair kompromisszummentesen muzsikált; nyilvánvalóan nem kényszerből vállalta fel a kettős szerepet, hanem úgy érezte, képes megvalósítani így is a hangzáseszményét. Ezzel a zenekarral: sikerült.
Ami egészen kivételes élményt adott: a zene szabad áramlása. A szólista belelendülő játékával is mindig együtt volt a zenekar (ez akkor is igaz, ha becsúszott egy apró hiba). Nemcsak hogy kísérték (ami óhatatlanul magába rejti a követés gesztusát), hanem szinte eleve megteremtették számára azt a hangzó környezetet, amelyben magától értetődővé váltak az apró tempó-módosítások. Az ember nem is tudja, mitől lelkesedjen jobban; a cadenzát előkészítő szakasztól, vagy attól, hogy a változatos hangszerelés, az áttört szerkesztés kristályszerkezetként jelent meg.
Nézőtérről csak tippelni lehet: emberfeletti teljesítmény így játszani, rendszeresen aligha vállalkozna ilyenre előadó. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a „kettőn áll a vásár” mindkét résztvevője a helyzet magaslatán állt. A remek muzsikusoknak aligha esett nehezükre a szólista elképzeléseihez való alkalmazkodás. És ez egyéni muzsikus-kvalitásaikat is minősíti; mert miközben munkájuk a különböző karmesteri elképzelések megvalósítása, nem veszítették el saját kreativitásukat, s amikor szükséges, mozgósítani tudják.
Ha valaki a leglényegesebbet akarná megtudni arról, hogy milyen a Nemzeti Filharmonikusok „emberanyaga”, a Brahms-hegedűverseny felvételét javasolnám legfőbb információként.
És milyen a véletlen: épp ekkor ötlött szemembe a műsorismertetőn az együttes szlogenje: komolyan zenélünk. S míg máskor már-már bosszant a sok (akár poénos, akár hangzatos) mondás, most meggyőződéssel bólintottam rá: bizony!
Murphy persze dolgozott: a III. tételben úgy elhangolódott a szólista hegedűje, hogy le kellett állni tétel közben, újra-hangolni. (Ráadásként aztán megkaptuk egészben is a tételt.)
Míg az első részben az interpretáció kínált elsődlegesen megfigyelnivalót, a szünet után passzív zenehallgatásra kínálkozott lehetőség, ismerkedve Csajkovszkij ritkán hallgató I. szimfóniájával. (FK)