Nemzeti Filharmonikusok 2010. December 9.

Már a november 26-i est programján feltüntették a december 9-i koncertnél a „minden jegy elkelt” információt. S akinek jutott, egészen kivételes élményhez jutott! A zene varázshatalmába vetett hitet kaptuk vissza. Verdi Requiemjének ezzel az interpretációjával életreszólóan elkötelezett híveket lehetett szerezni a romantikus zenének. Aki megmártózott a hangzások eme paradicsomi birodalmában, kicsit más ember lett. Napjainkban, amikor a reálisnak tűnőről (is) gyakran kiderül, hogy virtuális – mámorító ennek a fordítottját megélni. Mert nagyképűség lenne azt állítani bárkinek, hogy „így képzeltem” – így ugyanis aligha képzelhette volna bárki. Még utólag is nehéz elhinni, hogy mit hallottunk.
Hangszínvarázst, már-már végtelen paletta árnyalatainak sokaságát. Rögtön „hangütésként” olyan ppp-t, amelyet mindenki plasztikusan hallott – s nem elsősorban a Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem akusztikai viszonyainak köszönhetően, hanem azért, mert úgy lett megszólaltatva! Csakhamar elkönyvelhettük, hogy Carlo Montanaro a Nagy Varázslók kései leszármazottai közé tartozik. Hegedűsként kezdte (hány muzsikust ismerünk, aki hangszert-vonót cserélt karmesteri pálcára!), de vajon milyen bájolással tudott elérni éterinél éteribb hangzásokat? A hallgatóra nyilván elementárisan hat az élmény – a játékosok a próbák során hozzáedződhettek ehhez az akusztikus csodához. (Tudom, monumentális zenekar kellett hozzá; hiszen akkor a leghatásosabb a suttogás, ha tömeg eredményezi – de nem tudom, hallottam-e már egyáltalán ilyen szirénhangokat…) Súlytalanság és súly (mert ha kellett, hihetetlen intenzitással feszült dobhártyánknak a látomásos muzsika), egyén és közösség megannyi viszonylata, „játék” a térrel – már amennyiben ilyen profán szót akár még átvitt értelemben is szabad használni.
Történt mindez Verdi grandiózus alkotásának adekvát megszólaltatása érdekében. Mert itt minden a műről szólt, belülről fakadó szakralitással celebrálta a művet Montanaro irányításával a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Nemzeti Énekkar, s a szólisták: Sümegi Eszter, Ulbrich Andrea, Alex Vicens és Bretz Gábor.
A romantika kvintesszenciája, mondhatnánk sommásan, merthogy olyan előadást hallottunk, amely képes volt felidézni a 19. századi zeneszerző-óriás merész álmát – ami nagyban tudja leképezni kora ízlésvilágát. Ez a zene felemelt és letaglózott, torokszorító szépséggel kábított és bódított. Nem irigylem a vokális közreműködőket; „megszólalni”, lehetőleg nem csökkentve a feszültséget, meghaladni a magas mércét, folytatva a kisebb-nagyobb léptékű formaíveket, miközben maguk is még az elhangzottak hatása alatt vannak – minden elismerés megilleti valamennyiüket. Montanaro a mű hatáselemeinek maximális kiaknázását tartotta feladatának. Nem bánta, ha a végítélet megjelenítésekor egy-egy szakaszban alkalmasint elnyomja/elfedi a zenekari hangzás a kórus énekét – s nem bánta a közönség sem, hiszen a Dies irae (rendszeres koncertlátogatók által ismertnek elvárható) szövegének értéséről készségesen lemondunk az ének- és hangszerhangokba foglalt atmoszféra életre keltéséért.
Megannyi feledhetetlen pillanat – a Lacrymosában például a széles ívű, áradó dallam kíséretének menete, sodra volt – sem a szólisták, sem a férfikar panasza nem indította meg a zenekart. Külön elismerés a szólistáknak a kíséret nélküli szólókvartettért!
Korántsem lenne jogos azt állítani, hogy minden mozzanatában tökéletes előadás tanúi lehettünk. (A Tuba mirum szakaszt bevezető, felelgető trombitafanfárok nem szaporították a csodákat, csupán térélményt adtak – a második részben néha az áhítat fölé kerekedett a teatralitás, ilyenkor pillanatokra éreztük: szólista-produkcióról van szó. A végleges szólistagárda is inkább a szólisták egyéniségével, semmint harmonikus összhangjával, kiegyenlített tónusával hatott.) Viszont részesei lehettünk egy olyan átgondolt-koncepciózus interpretációnak, amely globális élményt adott.
Lemérhető volt a varázs ereje, hatalma a közönség áhítatos-önfeledt gyönyörködésében – s mindennél többet árult el a produkciót követő csend. Lecsengett mindenkiben a mű, a taps kellő távolságtartással kezdődött. Spontán formálódott mind hangosabbá, gyorsabbá, ritmikus (és egyszerre gyorsuló) vastapssá, kiabáló tetszésnyilvánítástól kísérve. Spirituális utazás volt, visszatértünk. És oldódott a koncentráció a színpadon is – Montanaro kifejező gesztusokkal fejezte ki örömét, a szólisták fáradhatatlanul tértek vissza fogadni a hosszas köszönet- és tetszésnyilvánítást. Ezúttal senkinek sem volt sietős…