Nemzeti Filharmonikusok 2010. október 21.

2010. október 21.
Nemzeti Filharmonikusok

Berlioz drámai legendája, a Faust elkárhozása szerepelt a Klemperer-bérlet 2. koncertjének műsorán. Soha testhezállóbb feladatot, mint amilyennek ez bizonyult a monumentális előadó-együttes számára. A Nemzeti Filharmonikusok, a Nemzeti Énekkar, az MR Gyermekkórusa és a Honvéd Férfikar szólaltatta meg, Kocsis Zoltán vezényletével. A szólisták: Vizin Viktória (Marguerite), Rubén Amoretti (Mephistopheles), Giorgio Berrugi (Faust) és Gábor Géza (Brander).
Berlioz esetében a Fantasztikus szimfóniának a népszerűsége azt eredményezi, hogy magához vonzza a szerző életművének „kijáró” érdeklődést, s így a többi kompozíció ritkán kerül közönség-közelbe. Marad a távolság – és az olvasmányokból összeszedhető információk. Ez az előadás gyökeres változást hozott, amennyiben hangzó valósággá tett megannyi tényt. És ezúttal is beigazolódott a régi (közhellyé silányított) mondás: a zenét HALLGATNI kell, ugyanis a Faust elkárhozása hallgatása során mindenki élményszerűen megtapasztalhatta, hogy Berlioz par excellence zenekari szerző, aki egészen különleges zenekari hangzásokat tudott megálmodni. (Az emberben felmerül a gondolat: vajon milyen résztanulmányokat volt módja folytatni, milyen műhelymunka során kísérletezte ki a különböző hangszercsoportosítások meghökkentő hatását. És az is: nagyszerű hangszerelés-tankönyvéből vajon mennyit lehet „megtanulni” mindebből?) Az meg külön tanulság, hogy miközben az unos-untig hallott Fantasztikusnak óhatatlanul is kopik a fantasztikuma, közelebbi ismeretséggel e műben új fantasztikumok várnak felfedezésre.
Az előadás sikerének kovácsa kétségkívül Kocsis Zoltán. Az ő formátuma szükséges ahhoz, hogy a rendelkezésre álló monumentális együttessel képes legyen (quasi) maradéktalanul megvalósíttatni elképzeléseit – és megfordítva is igaz: monumentális („fajsúlyos”) művekre van szükség, zeneisége megfelelő adekvát kinyilvánításához.
Munkája eredményeképp a főszereplő többnyire a zenekar volt. Megfigyelhettük, hogy egyazon együttes, egyazon műben milyen különböző módon viszonyul a szólistákhoz, akiket kísérnie kell. Az emlékezetes pillanatok kivétel nélkül Vizin Viktóriához fűződtek – őt nyilvánvalóan kísérték, míg a férfi-énekesekkel inkább szinkronban haladtak, ám párhuzamosok mentén. (Tehát, még amikor hajszálpontosan „együtt voltak”, akkor sem érződött az együtt-lélegzés.) Ennek magyarázata abban rejlik, hogy mind Amoretti, mind Berrugi - főként a mű első részében – elsősorban saját szólamára koncentrált. Vizin Viktória éneke viszont korántsem elégedett meg vokális követelmények magas szintű teljesítésével. Ahogyan intonálta a fordulatokat, érezni lehetett, hogy tökéletesen „érzi” a harmóniai történéseket – s ez az a többlet, ami hirtelen rendkívül fogékonnyá tette a hangszereseket. (Vizin szerepformálásának másik erénye, hogy az éneklését hallgató szinte a szöveg értése nélkül is biztosan tájékozódik a hangulatok és érzelmek gazdag skáláján.) Remekeltek az énekegyüttesek – talán csak a „vidám falusi nép” örvendezése nem volt eléggé meggyőző. Berlioz zenekara mindent tud; a szerző elképesztő biztonsággal adagolja a hatást. Eléri, hogy az unisono hegedűszólamra lélegzetvisszafojtva figyeljünk, lehetőséget ad szólista-rangú szereplésekre (különösen emlékezetes a brácsaszóló), egészen különleges színkombinációt hoz létre a fuvola és 2 piccolo együttesével – és még folytathatnánk a végtelenségig.
A megannyi Faust-feldolgozás sorában érdekes színfoltot jelent, habár az kétségtelen, hogy a végkifejlettel a legenda-jelleget (s nem a korábban gazdag eszköztárral feltárt drámaiságot) erősíti. (FK)