Nemzeti Filharmonikusok 2010. szeptember 25.

2010. szeptember 25.
Nemzeti Filharmonikusok

Bartók halála előestéjének 65. évfordulóján Bartók II. Hegedűversenye, valamint - a Nemzeti Énekkarral közösen, szólisták közreműködésével – két Liszt-mű csendült fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A Nemzeti Filharmonikusok az évad kezdetén évről-évre tudatosan tűznek műsorra Bartók-művet (esetleg szerzői estet rendeznek) – az viszont üres propagandaszövegnek hatott, hogy A strasbourgi katedrális harangjai és a 13. zsoltár a Liszt születésének bicentenáriumának, tehát a jövőre aktuális Liszt-évnek a „beharangozója”. A felesleges túlmagyarázgatás arány- és lépték-tolódáshoz vezet(het).
Ideális az időzítés, hiszen zenekarával Kocsis Zoltán a hangzó új Bartók-összkiadás felvételeit készíti, tehát a Hegedűverseny pódiumon való megszólaltatása a stúdiómunkát követően afféle örömünnep lehet az előadógárdának. Ehhez járul, hogy vendégművészként remek szólista, Szergej Krilov (Krylov) társult hozzájuk (ugyanezzel a zenekarral már nyolc éve is fellépett, s Csajkovszkij-művek szólistájaként hallhatta a miskolci Operafesztivál közönsége). Az is sejtette a művész kivételességét, hogy a zenekari koncert másnapján Kocsis Zoltánnal adhatott szonáta-estet.
Bartók a mienk – s Bartók a nagyvilágé. E kettős állítás mindig ismételten vizsgázik a gyakorlatban, amikor külföldi művész tűz műsorra Bartók-művet. Krilov szólójával hallgatva a Hegedűversenyt, igazsága nyilvánvaló. A koncert szórólapján a rövid műismertetésnél Kocsis-idézet szerepel; a Bartók-zene avatott ismerője felhívja a figyelmet, hogy olyan műről van szó, amely egyképp erőpróba szólistának, zenekarnak és karmesternek. Tegyük hozzá: korántsem az a közönségnek, ha az első hangtól az utolsóig, folyamatosan intellektuális élvezetben is része van. Ám a gyönyörködés nem kényelmes kikapcsolódást jelent – épp ellenkezőleg! Valami olyan „koncentrátumhoz” jut a hallgatóság, ami a tudatosság különböző szintjein egyaránt hat. (A három tétel felépítése, azaz, monumentális épülete, az akár csak zsigerileg érzett „megfelelések”, a feszültségek és oldódások, az építés és lebontás, a karaktervariációk saját világa, a fúgaforma emléke, stb.) A bartóki duális világkép ritka mód tettenérhető ebben az interpretációban. Történt mindez változatos hangszínvilággal, ismerős és ritkaságszámba menő hangszínekkel, a művet nem ismerő számára megannyi előre nem sejthető meglepetés-elemmel.
Krilov a teljes partitúra szerves részévé tette szólamát, minden részletet a műegészben elfoglalt helyének megfelelően játszotta. Tónusának sajátossága részben intenzív bal kéz technikájának, részben pedig vonókezelése „szabadságának”, gazdag változatosságának köszönhető. Virtuóz technikai tudását mindig a kifejezés szolgálatába állítja – ugyanakkor felismeri, hogy ezúttal a látszólagos díszítőelemek sem puszta ornamensek, hanem hangulat, lelkiállapot kifejezői.
A szólistákra, vegyeskarra, zenekarra és orgonára szánt kantáta, A strasbourgi katedrális harangjai ezután legfeljebb ritkaság-értékével hathatott (hosszú időbe tellett, amire biztosak lehettünk abban, hogy egyáltalán milyen nyelven éneklik), hangos volt és harsány, Massányi Viktornak esélye sem volt a zenekari és az énekkari tömbök lefedésében. A magyar hallgató olvasta a feliratozást – és nem irigyelte a külföldieket, akik aligha tudtak meg többet Liszt Ferencről. A tenorszólóra, kórusra és zenekarra komponált 13. zsoltár egészen más jellegű kompozíció. Ráadásul a tenor-szólista, Horváth István szinte csak a biztonság kedvéért tette ki a kottát – szívből jövő fohásznak hatott éneke, amelynek minden szavát értettük –, a zsoltár(nak és interpretációjá)nak köszönhetően megsejthettünk valamit abból a vágyából Lisztnek, hogy a koncertterem – a művészet temploma legyen. Itt értékeltük a Nemzeti Énekkarnak az a képességét, hogy különböző töltéssel tudja megszólaltatni bármelyik dinamikai szintet. Vannak éteri (távoli) szirénhangjai és meghitt-bensőséges fohász-tónusa, máskor azt is el tudja hitetni a hallgatósággal, beletartozik abba a közösségbe, amelynek a nevében felemeli hangját, kifejezésre juttatja hitét-meggyőződését. (FK)