Nemzeti Filharmonikusok
2011. Március 3.
Ritkaságokat kínált a Ferencsik-bérlet 4. estje, de leginkább a szólista személye tette vonzóvá a programot. Ljadov rövid Néniáját követően Baráti Kristóf Glazunov a-moll hegedűversenyét játszotta. Az est karmestere Alexander Vedernikov/Vegyernyikov volt.
Ezúttal érdemes volt előre elolvasni a műismertetéseket s összevetni a hallottakkal. A Néniában „szinte végig piano és pianissimo” dinamikát ígért – ebből kiderült: a dirigens elég tágan kezeli a hangerő-jelzések „sáv-határait”. Ha „rabul” nem is ejtette a hallgatót, mindenesetre képes volt megteremteni az ismeretlennek kijáró figyelmet.
Glazunov a-moll hegedűversenyének előadása mindig-újragondolandó kérdést vetett fel: a szólista kotta-használatának jogosságát. Nyilván elfogadható az alkati megközelítés – amikor a szólista számára lélektanilag fontos (tehát, memória-biztosíték). Nagy (költői) kérdés, hogy a ritkán előadásra kerülés hasonlóképp indoknak tekinthető-e. Kiváltképp kérdéses a kotta (akár csak biztonságig okokból való kihelyezése), amikor virtuóz darabról van szó. Ezúttal Baráti Kristóf kottából játszott, s próbálom ennek a számlájára írni, hogy miközben teljesítményét méltán jutalmazta lelkes taps, a mű elementáris élménye nem jutott el a hallgatóhoz. A zenekar érzékenyen kísért, a dirigens semmi olyat nem kért mozdulataival, ami ne teljesült volna. Barátinak ez a fellépése egyúttal elgondolkodtatott azon is, hogy vajon mennyi szereplés szükséges az ismertséghez/elismertséghez, s vajon hol lehet az a határ, amelyen túllépve a mennyiség megbosszulja magát. Szólistánk a fegyelmezett típusú művészek közé tartozik; viselkedése, mimikája mentes a közvetlenkedő pózoktól, a zenére koncentráló alkat. Most, hogy kottából játszott, szólamra-koncentráló lett, aki szinte nem is törődik azzal, hogy milyen közegbe ágyazódik játéka. Mindeközben természetesen továbbra is elismeréssel adózunk technikájának – de a ráadásdarabokkal mintha elvárásoknak engedett volna. Kaptuk a hegedűst-próbáló Erlkönig-átiratot, sistergő vonóval – hajszoltan, de a lehetőségekhez képest színekben gazdagon, karakterizáltan, majd Bach-tétellel búcsúzott. A kifejezni-vágyás, a játéköröm mintha kezdene eltűnni az immár „beindult” koncertező gyakorlatban.
A karmesterről a legtöbbet Szkrjabin III. szimfóniája árult el. Vegyernyikov elsődlegesen operakarmester, s ez a pódiumon is érződik (pro és kontra egyaránt). Rengeteg a tükör-mozdulata, amiből legfeljebb annyi a haszon, hogy valamennyi muzsikushoz eljut irányítása dinamizmusa. Indításai viszont nem mindig egyértelműek – ezt a zenekari visszajelzés is tanúsította. A plakátszerű, nagy vonalakban való tájékozódást tartja elsődlegesnek, a részletek kidolgozását illetően szinte szabad kezet ad a játékosoknak. Szép pillanatokat szerzett szólójával a koncertmester; nem dinamikával, hanem hegedűhangjának tónusával vált ki környezetéből. A karmester nagy figyelmet fordított a fokozásokra – épp ezért a szimfóniában már-már a hangszerelés tűnt formaalkotónak (amikor egymást követték a fokozásos motívumok, szinte külön formai felület alakult ki belőlük). „Az isteni költemény” – ezt az alcímet adta III. szimfóniájának a szerző (e mű nyitódarabja annak a szimfonikus triptichonnak, amelyből a folytatás bizonyult maradandóbb értékűnek: Az extázis költeménye és A tűz költeménye). Romantikus programja értelmében az emberi lélek fejlődéstörténete. Egymást megszakítás nélkül követő tételei sajátos erővonalak mentén alakulnak – többször kell hallani, hogy otthonosan tájékozódjunk bennük.
Ez a koncertprogram azok közé tartozott, amelyek nem csupán ritkaság-értékükkel hatnak, hanem az újonnan megismert művek egyúttal gazdagítják a hallgatók zenei világképét. (FK)