A Ferencsik-bérlet 3. koncertje Dvořák-est volt, műsorán a h-moll gordonkaversennyel és a IX., „Újvilág”-szimfóniával. A hangversenyt a szólista, a 60-as évei végén járó Natalia Gutman tette emlékezetessé. Régi idők emlékét varázsolta a pódiumra; napjainkban a művészek legtöbbje alkalmazkodik a „korszellem” elvárásaihoz, tehát kommunikál a közönséggel (nemegy külföldi szólista szavakkal is hangot ad örömének, amiért játszhatott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben). Gutman nyilvánvalóan azért lépett pódiumra, hogy megszólaltassa Dvořák versenyművét. Meggyőződése szerint a szólistáé a főszerep, ezáltal kikényszerítette, hogy a zenekar kísérje játékát.
Kocsis Zoltán számára szokatlan lehetett, hogy ezúttal rá a koordinátor felelősségteljes szerepe hárult, amennyiben az ő előrelátásától függött, hogy sikerül-e mindig pontosan „együtt lenni” a zenekarnak a tempóegységről meglehetősen sajátos véleményt képviselő szólistával. Gutman érzelmekre és intellektusra egyaránt ható interpretációjában minden témának, frázisnak, motívumnak megvan a maga tempója, amelyben ideálisan valósítható meg a teljes értékű kifejezés. Ebből adódóan kezelte viszonylag szabadon a tempót, ami viszont kétségkívül meggyőző volt. Öröm volt érezni, milyen intenzitással képes kitölteni a szokatlanul visszafogott tempót is (másként: az intenzív kifejezéshez ennyi időt tartott szükségesnek, éspedig nemcsak technikailag, az eljátszáshoz, hanem az elhangzottak felfogásához, követéséhez is). A zenekarnak nagyon kellett figyelnie, s ennek meg is volt az eredménye – ritkán éreztük csak, hogy „elbeszél” egymás mellett a szólista és az együttes. Érdemes megemlíteni az előadás dinamikai árnyaltságát; Gutman mert szélsőséges dinamikával leheletfinoman is játszani – ilyenkor Kocsisra hárult a feladat, hogy visszafogja a kíséretet, s ezt az igyekezetét többnyire siker koronázta. Érdemes regisztrálni a közönség reflektálását: mindhárom tételt lélegzetvisszafojtva hallgatta – ennek „ára” a tételközi szünetekben való hosszas „lazítás” volt.
A versenymű megkívánta koncentráció több szempontból is jót tett a Nemzeti Filharmonikusoknak; a játékosok a szimfóniában megbecsülték a nagyobb szabadságot, s a legtöbb zenekari szólóállás tényleges szólista-igénnyel valósult meg.
Egy megjegyzés: a hangversenyen nemcsak diákok, hanem kifejezetten „gyerekek” is szép számmal voltak jelen (a ráadás előtt a karmester megszólítása külön kitért erre) – példaszerű viselkedésük ékes bizonysága annak, hogy működik a zene varázshatalma, s hogy az értékes muzsika korhatár nélküli. A közönség-utánpótlásról való gondoskodásnak ezt a módját – jól megválasztott műsorral – sokkal hasznosabbnak tartom, mint a (kétségkívül nem nélkülözhető) megcélzott közönségréteg képzelt igényét kielégítő, többnyire félmegoldást eredményező „tematikus” illetve korosztály-programokat. Jó lenne, ha a rövid (dicséretesen kétnyelvű) műsorismertetőn is érződnék az igényesség szándéka. (FK)