Óbudai Danubia Szimfonikus Zenekar Szeptember 18.

Berlioz hangszerelésében Weber: Felhívás keringőre című darabja hálás nyitódarab (úgy tűnik, még mindig nem eléggé ismert; a keretező-visszatérő szakaszt megelőzően ezúttal is kivédhetetlenül felcsattant a taps!), a közönségnek. Nem úgy a kürtösöknek, akik ezúttal korántsem voltak a helyzet magaslatán. A szólamvezető csellista szép hangon játszotta a szólókat, ám a tónus nem tudta feledtetni az iskolás/pedáns formálást és ritmizálást: mintha a kottakép mechanikusan pontos visszaadására törekedtek volna, olyannyira nem engedték érvényre juttatni a táncos lejtést. Tény, a mű stilizált tánc – ám aligha azért viseli címében a tánc-nevet, hogy ráismerhetetlenül elrejtsék! Héja Domonkos oldott vezénylését látva, és korábbi hangzó élményeket visszaidézve - tudhattuk csupán, mit hallunk valójában. Lehet, hogy a kellő mennyiségű zeneirodalom- és interpetáció-ismeret hiánya is közrejátszik ebben – vagy egyszerűen csak érződik az évadkezdet, amikor erősebben kötődnek a játékosok szemükkel a szólamukhoz, mint a dirigenshez.
Mendelssohn „Olasz” szimfóniája hallatán is e kettősség foglalkoztatta a hallgatót; az A-dúr hangnem felhőtlen ragyogását nélkülöznünk kellett a nyitótételben, s a folytatásban sem jöttek elő a szerző tündérei és koboldjai. Ami viszont egészen remek volt, az a III. tétel (egyébként rendkívül kényes) indítása. Itt már az első hangokkal eldől a tétel sorsa – ezúttal értőn, érzékeny zeneiséggel. Ehhez képest a finálé nem tudott többlet-élményt adni.
Különösen tanulságos volt tolmácsolásukban Csajkovszkij b-moll zongoraversenye. A már-már komolyzenei slágernek elkönyvelt művet ezúttal eléggé sajátos olvasatban kínálták. Aki bombasztikus hatású, elsöprő-lehengerlő hangzást várt, meglepődhetett! (Más kérdés, vajon szert tett volna hasonló népszerűségre a mű ama klaviatúra-döngető szólók nélkül is?) A romantikus érzület ezúttal másként jutott kifejezésre: a zongoraszólam szabadabb deklamálásában, a cadenza-jellegű szakaszok egyéni artikulációjával. Tette mindezt látványos eleganciával a szólista. Különösen imponáló volt, ahogyan a hangtömböket valami belső, rendíthetetlen nyugalommal szólaltatta meg, a virtuóz pergő-technikát igénylő futamokat pedig magától értetődő természetességgel. Ennyit tesz, ha valaki Chopinen nevelkedik…
Ugyanakkor kétségtelen: a Fazioli zongora szélsőséges dinamikai kereteit aligha aknázta ki e műben. A zenekar igyekezett a kíséreten túl a szólista partnereként játszani; a Nemzeti Hangversenyterem színpadán sok olyan hangszerelési részlet-szépségben is gyönyörködhettünk, amelyek (főként kisebb pódiumon) többnyire elsikkadnak a hangzuhatagok takarásában. Így viszont kihallhatók lettek az apró belső pontatlanságok – ezeken viszont a dirigens jó érzékkel mindig hamar úrrá lett.
A zenekari tagok összeszokottsága (bár új arcokat is láttunk) általában magvas hangzást eredményezett, mégis, mintha nem merték volna kockáztatni a szélsőséges dinamikai szinteket. Amit hiányoltam: a karmesterrel való konkrét kommunikáció. Héja Domonkos kifejező koreográfiája legalább annyira szólt a közönségnek, mint az előadóknak. Néha igencsak elkelt volna olyan aktuális instrukció, amely jótékonyan módosíthatná a hangzást. Persze, ehhez alapfeltétel, hogy a hangszeresek több figyelmet tudjanak szentelni a dirigensnek. Az a fajta összeszokottság hiányzott, ami a zenekar és vezetője együttmuzsikálását már a kezdeti években oly egyedivé tette – ehhez képest a rendszeres vendégkarmester távolságtartását véltem érezni, amit viszont készséggel írok az idénykezdés számlájára.
A ráadás apró ízelítő volt Bogányi szólóestjeiből; felhívás – nos, nem keringőre, hanem arra, hogy figyeljük a hangversenykínálatot, mikor lesz módunk legközelebb pódiumon hallani. (FK)