Óbudai Danubia Zenekar 2009. december 17

A spontán figyelemnek az a csodálatos erőtere alakult ki, amikor másodlagosak (sokadlagosak) a konkrét részletek. Honegger Karácsonyi kantátájának egyszerűen örülni kellett; a rendre sorjázó, időnként részleteiben előbukkanó, egymásnak felelgető egyházi népénekek többsége ismertnek tekinthető (az „ismertség” szintje persze különböző), s ez a többlet-tudás méginkább a beavatottság érzetét keltette a hallgatókban.
A csendnek egészen különleges minősége alakult ki – s hogy ez nem csupán a recenzens elfogódott-elfogult érzése, az egyszerűen bizonyítható: a mű elhangzása után nem azonnal csattantak össze a tenyerek. Elhalt az utolsó hang, kiben-kiben lecsengett a zenei élmény – és csak aztán kezdődött a köszönetnyilvánítás. És ez történt a második részben is, Rachmaninov: Harangok című kompozíciója után. Vastaps nélkül – a közösséggé forrott közönség minden tagja saját tapsfüzérével járult hozzá az elismerés hangjához.
Régi korokat idéző est részesei lehettünk: nem a minőség-igény volt a teljesítmény hajtómotorja, hanem a művek életre keltésének vágya. Az ilyenre szokás mondani, hogy minden résztvevő a zenére figyelt.
Tény, hogy némely kiragadott kórusrészlet alapján nehéz lenne kitalálni, milyen nyelven énekelnek – de a közlendő mindig kétségkívül „átjött”. A Debreceni Kodály Kórus színekben-tónusokban gazdag énekéhez üde színfoltként társult a gyermekkar (a trombitákkal megerősítve szinte angyalkórus benyomását keltve). Honegger műve kevésbé testreszabott Fokanovnak, mint a Rahmanyinov-mű, amelyben egészen kivételes élményt adott, már-már valamiféle táncos lüktetést is kiszabadítva a partitúrából. Meggyőző volt a két magyar szólista előadása is – lám, megvan a haszna, ha valamely művet nem kizárólag egy-kétszeri megszólaltatás kedvéért kell megtanulniuk. A zenekar érezhetően kedvvel játszott Kovács János irányításával – aki számára hasonlóképp élmény lehetett a legapróbb rezdüléseire is fogékony együttes. Röviden: ismét szépen muzsikáltak. (FK)