2010. szeptember 16.
Óbudai Danubia Zenekar
A 19. Budapesti Nemzetközi Bor- és Pezsgőfesztivál gálakoncertje nem várt, jóleső meglepetést okozott. Már annak is lehetett örülni, hogy kizárólag magyar szerzők műveiből állították össze a programot (kétségkívül, biztos közönségsikerre számító kompozíciókból).
Az évad kezdetén, korántsem a törzsközönségre (tehát eleve elvárásokkal érkező hallgatóságra) számítva, remek formában muzsikált Héja Domonkos vezényletével az Óbudai Danubia Zenekar. Az est szólistája Jandó Jenő volt.
Idén (a szerző születésének bicentenáriumi évében) nem kevés alkalommal csendül fel Erkel koncerttermi sikerszáma, a Hunyadi László című opera nyitánya. És mint az örökzöldeket általában, ezt is el lehet csépelni. Ezúttal a zenetörténeti esemény rangjához méltó előadásban hallhattuk. Az opera ismerőinek a képzeletbeli mércét az jelenti, hogy mennyire jelenti kvinteszenciáját az operának, vagyis, felidézi-e az operabeli szituációkat. És ha a dalműben énekelt dallamokat a szöveg ismeretében játsszák a nyitány előadói, élettel telnek meg a ritmusképletek, s érzelmi-indulati teszi elevenné a hangszeres anyagot. Ha nem is minden dallamfordulat esetében, de a Cselszövő-kórus közismert dallamától kezdve gyakran hallhattunk deklamációt (a rezeken felhangzó „ártatlanul”-fordulat szinte felsírt, a tagolt-szép fuvola-szóló hallatán szinte megállítani kívántuk az időt). Amikor hiányzott a „szöveg-háttér”, akkor sem nélkülöztük az alap-karaktereket; legfeljebb a kecses-könnyed dallam cincogósra sikeredett a hegedűkön, vagy etűdszerűen ritmikus-metrikus precízre az erős indulati töltésű „Áldjon meg Isten” előrevetítése.
Dohnányi Ernő virtuóz remeke, a Szimfonikus percek műsorra tűzése a nyári szünet után némi aggódásra adott okot. Utóbb kiderült, szinte felesleges volt – a 3. és 4. tétel kifejezetten hangulatosra sikeredett, legfeljebb a zárótételben lehetett volna tovább finomítani a megszülető hangzásarányokat, hogy még plasztikusabban érvényesüljön a partitúra ezerszínű villódzása.
Utána következett az est csodájaként Liszt Ferenc Magyar fantáziája. Napjainkban, amikor általában „még és már” távolinak szokás érezni a romantikát (részben menthető azzal, hogy a korhű előadásra törekvésnek köszönhetően az érdeklődés reflektora mind erőteljesebben irányul a régi korok zenéjére), kevéssé természetesnek tűnik a „beleélő” attitűd (jelentősen „eltolódtak” a különböző küszöbök; megannyi stílus ismeretében másként értékeljük a virtuozitás tényét és bravúrját is). Ritkán születik meg olyan eszményi hangzás, amely aktív tevékenységgé galvanizálja a zenehallgatást. A leglelkesebb zenetörténeti előadásnál többet ért ez az interpretáció; aki hallotta, érzékszervi úton tapasztalhatta meg a nemzeti büszkeség gesztus-értékű kifejezését. Minden észérvnél meggyőzőbben lehettünk tanúi Liszt deklarált magyarságának.
Jandó Jenő évad-eleji pihentséggel, olyan virtuozitással játszotta szólamát, ami a választékos kidolgozottságban mutatkozott meg (külön élvezetet jelentett az artikulációra és a frazírozásra egyaránt kiterjedő műgond). Csilingeltek az éteri magas regiszterben a díszítő-figurák, elegánsak voltak a klaviatúrát átívelő glissandók, futamok, s minden részlet a „maga helyén” szólalt meg. A szólista és a zenekar együttműködése harmonikus összjátékot eredményezett, amelyben markánsan érvényesültek a giusto és táncos karakterek, ugyanakkor méltó keretéül szolgált a fantázia-jellegű szakaszoknak. Aligha túlzás azt állítani: zeneileg ezzel a Magyar fantázia előadással kezdődött a jövőre aktuális Liszt-év előestéje.
Az egész műsor hangzásában érződött az a jelenlét, amellyel Héja Domonkos összefogta a játékosokat: alapos, minden részletre kiterjedő műismeret birtokában, s egyszersmind azonnal reagálva, ha a megszólaló hangzás eltér elképzeléséről. Persze, Liszt Esz-dúr zongoraversenyében néha bátortalan volt egy-egy zenekari játékos szólisztikus fordulata – de soha több hiányosságot! A nagyforma plasztikus megszólaltatása sok mindenért kárpótol. A zárószámban (Kodály: Galántai táncok) mintha hiányolták volna a további megoldanivaló feladatokat – ennél meggyőzőbb csak akkor lett volna előadásuk, ha nem csökken az a belső örömük, amit az okozhat, hogy értő, hatásos továbbítói a remek muzsikának. (FK)