Óbudai Danubia Zenekar 2011. Január 15.

2011. Január 15. Óbudai Danubia Zenekar

Egy naptári év szünet után ismét bérlettel jelentkezett az Óbudai Danubia Zenekar, s szükségből erényt kovácsolva, új helyszínnel bővítve a budapesti koncerthallgatási lehetőségeket. A „Danubia + NEMZETI bérlet” a Nemzeti Színházba invitálja hallgatóit, többszörös haszonnal: a színházlátogatók is kedvet kaphatnak a zenehallgatáshoz, a koncerttermi közönséget pedig színházba csalogatja. A program tovább szélesíti a potenciális érdeklődők skáláját: a Hófehérke és Amerika (valljuk meg, eléggé blőd „plakát”-jellegű) cím Kocsák Tibor, Gershwin és Bernstein muzsikáját ígérte.
Miközben az előadóművészi gyakorlatban a specializálódás korjelenség, hasonlóképp megvan a lehetősége az „all round” szemléletmódnak is. Az Óbudai Danubia Zenekar annakidején ifjúsági zenekarként indult (minőségét jelezte, hogy megkapta a Nemzeti Ifjúsági Zenekar kitüntető címet és státuszt), repertoár-bővítésre való hajlandóságát már korábban sejtette (a népzene irányába, többek között a Muzsikás Együttessel való együttműködéssel) – most pedig a jazz felé kalandozott. Ez a tendencia sem előzmények nélkül való; mindenesetre, a magyar-amerikai műsor tetszetős vállalkozásnak tűnt.
A 2004-ben az Erkel Színházban bemutatott Hófehérke és a 7 törpe balett igazi családi sikerprodukció lett; a többgenerációs közönség körében osztatlan tetszést aratott az ifj. Harangozó Gyula megálmodta produkció. Kocsák Tibor szvitet írt a balettzenéből – ezt hallhattuk nyitószámként (mivel közelebbi információ nem állt rendelkezésre, ezúttal „jogos” volt, hogy az egyik hatásos tétel után felcsattant a taps… - talán érdemes lett volna informatívabb műsorismertetőt adni). A Silló István irányításával felcsendülő szvit csakúgy, mint a folytatás, azt példázta, hogy az együttes a szó nemes értelmében véve profi; a technikailag könnyű játszanivalót sem becsülte le, sőt, megtalálta azokat a „csatornákat”, amelyek jóvoltából úgy tudott muzsikálni, hogy a játékosok is élvezték, miközben a közönséget szórakoztatták. Gershwin Kék rapszódiájában maguk is zenehallgatóvá váltak, amikor a Creative Art trió játszott, s akusztikusan is „átjött” az a lelkesedésük, amellyel Vukán György partnerségét élvezték. Elkönnyítő középrésznek tűntek a szünet után a dalok, számomra kevéssé tűnt meggyőzőnek a Porgy-beli Summertime és a West Side Story-beli duett „összekomponálása”, még akkor is, ha ezáltal a töredezettség megszüntetése lett volna a cél. Az Egy Amerikai Párizsban vérpezsdítő hangjaival csendült ki az est, amely remélhetőleg ismét ráirányítja az érdeklődés reflektorfényét az utóbbi időben érthetően, de méltatlanul háttérbe szorult zenekarra.
Mert a képzeletbeli minőségmérő továbbra is erősen kileng játékuk hallatán. Országos szinten is a legjelesebbek közé tartoznak a zenekar „mindentudó” hegedűszólamai: amikor a játszanivaló lehetőséget kínált, megzendítették gyönyörű cantilenáikat, amikor az emberi énekhangot idézően dalolnak, azzal a többlettel, hogy tüdejük kapacitása végtelen, tehát behatárolatlan terjedelmű melódiákkal képesek elvarázsolni közönségüket, máskor oly érzékeny-pontos kíséretről gondoskodtak, mintha egyetlen központi akarat kivitelezné tucatnyi hangszeren a pizzicatókat, s folytathatnánk a végtelenségig az igényes muzsikálásról tanúskodó konkrétumokat. A hegedűk kiemelése az egyébként összességében is remek együttesből azért indokolt, mert világviszonylatban is ritka, hogy egyazon – általában elsődlegesen dallamjátszó prím – szólam bármilyen textúrában pontosan megtalálja a saját helyét-funkcióját.
Könnyű szerep jutott az elsősorban színházi zenekarokkal dolgozó Silló Istvánnak: a nemcsak képzett, de lelkes és fogékony, ráadásul jó humorérzékkel rendelkező zenekari tagok remek együttműködő partnerek, akik önként adják kidolgozott-megformált szólamukat a közösen kialakítandó, a karmester által összefogott Egész megszólaltatásához, bármilyen stílusú, műfajú, „fajsúlyú” és terjedelmű darabok/tételek esetében. (FK)