Óbudai Danubia Zenekar 2011. Március 5.

Óbudai Danubia Zenekar
2011. Március 5.

A Danubia + NEMZETI bérlet 2. előadásán a Nemzeti Színház Ármány és szerelem előadásán elhangzó zeneművek szerepeltek. Haydn „Reggel” szimfóniáját Sosztakovics Kamaraszimfóniája követte, majd Molnár Piroska ezúttal nem zongorakísérettel szólaltatta meg Mahler: Gyermekgyászdalok ciklusának egy dalát, befejezésül pedig Mendelssohn Skót szimfóniája csendült fel. A legnagyobb közönségsikert a Sosztakovics-mű aratta, pontosabban annak Gergye Krisztián Társulata általi megjelenítése. Gergye Krisztián koreográfiája lehet érdekes, jó, gondolatébresztő – aki a zenét akarta hallgatni, azt a látványhoz társuló, a táncosok által kiadott hanghatások (effektusok) zavarták (a dobogások kevésbé). A kérdés, hogy az intenzívebb empátia felébresztése többet nyom-e a latba – megválaszolatlan marad, hiszen kizárólag ebben a formában van módunk a kompozíció átélésére. Molnár Piroska a maga kedves-közvetlen módján felvezette produkcióját, megemlítve, hogy az Ármány és szerelem végén Alföldi Róbert ötleteként tért vissza szerepében – az ottani zongorakíséretes (hatásos) produkció nem volt tanulságok nélküli a zenekarkíséretes verzióban sem; mint a színésznő utalt rá, annakidején, a régi Nemzetiben prózai színészek énekeltek, tehát ez a gyakorlat korántsem előzmények nélküli. Napjaink koncertlátogató közönségének csemege, ha prózai színésznőtől hallhat dalt, mert az jó esetben valamiféle interpretációs többlet tanulságával jár. Ezúttal azt a csodát élhettük meg, hogy a magyar szövegű verzió (hogy kinek a fordítása, nem derült ki a koncert műismertetőjéből, jóllehet a szöveg szerepelt benne) mennyire illeszkedett a német szövegre koncipiált dallamhoz. A színésznő kétségkívül a szöveg(tartalom) felfokozásának tekintette annak melodikus kidíszítését, deklamált előadásában szinte lekottázhatatlan (agogikus) ritmusok keltették életre a tökéletesen érthető szöveget. Az előadásban részt vevő zenekar érzékeny figyelemmel gondoskodott a kíséretről.
Az Óbudai Danubia Zenekar főzeneigazgatója, Héja Domonkos sajnos ritkán lép fel az annakidején általa életre hívott együttessel. Megérződött a vendégkarmesteri távolság – részben a tag-cserékkel is menthető, hogy az a félszavakból, pontosabban: fél-mozdulatokból való értés a messzi múlté. A Mendelssohn-szimfónia könnyebb feladatnak bizonyult, míg a korai Haydn-műben a vonós-szólisták rövid szólói hagytak kívánnivalót (az ő játékukat hallva érthettem meg, hogy mi kelt szinte állandó hiányérzetet a vonóskar hangzásában). A Haydn-mű kétségkívül kényes játszanivalót adott, olyan szólamokat, amelyek artikulációs kidolgozottsága nélkül korántsem lehet élményszerű a hangzás. Ezúttal a fafúvósok remeklése mentette a helyzetet, ám az általuk létrehozott szép-hangzás óhatatlanul is észrevetette a vonós-hangképzés igénytelenségét. A hegedűk magas-járású dallamai színtelenek voltak, a bőgők hangképzése felejthető. A sokmindent-játszás gyakorlata során csökkent a minőségigény, ami egykor oly lelkes közönséget tudott toborozni az akkori ifjúsági zenekarnak. Talán elég lenne produkcióik visszahallgatása, hogy feltámadjon a régi maximalizmus, s megint produkciójuk minősítéseként érdemeljenek ki vastapsot. (FK)