Pannon Filharmonikusok - 2010. február 19.

Az est második részének műsorán A kékszakállú herceg vára szerepelt. Ezt az előadást hallgatva nemcsak a „hol a színpad” költői kérdésére kaptunk választ, hanem bepillanthattunk a szerepformálás műhelytitkaiba is. Mondhatni, koncertszerű előadás – de olyan, amelyik hallatán nem hiányoljuk a színpadot. Lendvai Ernő által „pofon-effektusként” titulált jelenséggel indult: a Prológot (amit vagy elhagyni szokás, mondván, hogy az unisono zenekari bevezetés „helyettesíti”, vagy pedig színésszel elmondatni) ezúttal zenekari művészek mondták (akiknek szünetelt a szólamuk), valamint egyes részleteit protagonistaként prózai szólisták kiáltották világgá (már-már népi tónusra emlékeztetően). Ez a szokatlan megoldás váratlanságával elementárisan hatott, mágnesként vonzotta a figyelmet – ennek tartósságáról a továbbiakban az énekesek (Meláth Andrea és Peter Mikuláš) gondoskodott. Meláth Andrea alakítása beérett: Judit ő, személyesen – a darabbeli Kékszakállúnak „rendelt” végzetes nő. Hangja: szirén éneke, amellyel elbűvöl, vagy akár rontást hozhat. Első megszólalása előtt eldőlt a sorsuk – nincs választási lehetőség, minden megy a maga öntörvényű rendjén. Értés és értetlenség egyaránt. Ahogyan Kékszakállú „nevét” kiejti: mágia, ami nélkülöz bármiféle személyességet. Misztériumjáték ez, a zenei kifejezés eszközeivel általános érvényűvé dimenzionálva. Arra kellett gondolnom (utólag, mert közben kizárólag e már-már szakrális cselekménylánc kötelékébe kerültem), hogy a színpadi játék hiányának köszönhetjük Meláth Andrea teljes értékű alakítást nyújtó énekes-színészi bravúrját. Annak a szerepismeretnek, amely bármiféle lehatárolt kifejezési lehetőségek keretei között maximumra tör. Itt nincs helye a „mi lett volna, ha…” jellegű elmélkedéseknek; a szenvedés- vagy megváltástörténetek rituális megismételhetőségének mintájára élhetjük végig az ismert ám megunhatatlan cselekményt. Hogy Peter Mikuláš számára nehézséget jelentett a magyar nyelv, még elhihetőbbé tette a kommunikációképtelenség fennkölt pillanatait. (Más kérdés, hogy néhány esetben, amikor más jelentésű, de értelmes szavakat énekelt, feltétlenül ki kellett volna javíttatni a zavaró hangzókat!).
Peskó Zoltán monumentális várat építtetett a zenekarral, izzott és ragyogott Bartók zenéje, prizmák fénytörésében. Minden egyszerre volt éteri-gondolati, és már-már kitapinthatóan plasztikus. Emlékezetes, ahogyan a kinyíló ötödik ajtónál feltáruló Birodalom fénye elvakította Juditot (a mű alapos ismerője nem is tudja, mit csodáljon jobban, Kékszakállú „szép és nagy” országát, vagy azt a csodát, ahogyan tudomására került Judit „elvakítottsága”). Számlálhatatlan hangszínnel ragyogott fel a bartóki partitúra – a játékosok, mint egykor Kékszakállú asszonyai, halmozták a mesebeli kincseket. Komplex élménnyel gazdagodtunk, a kizárólag akusztikus megjelenítésnek köszönhetően. Ismét felmerül a kérdés: a kevesebb a több?! (FK)