Pannon Filharmonikusok - Pécs 2010. január 29.

 Nem sokat szépít ezen az sem, hogy Csalog Gábor ráadásként két Kurtág-darabot szólaltatott meg. (Talán még az is szerencsésebb lett volna, ha sorozatuk következő estjét nevezik Körkép-koncertnek, amelynek műsorán szerepel Bartók egyfelvonásosa, A kékszakállú herceg vára.)
Az idei évtől Peskó Zoltán az együttes zeneigazgatója, így természetes, hogy ő vezényelte a nyitókoncertet, melynek műsora a továbbiakban úgy alakult, hogy Ravel G-dúr zongoraversenye után Franck d-moll szimfóniája csendült fel.
Először hallottam új karmesterével a zenekart; az egyes produkciók jellemzésénél tehát érdekesebb az, hogy milyen jellegzetes módosulás vehető észre az együttes játékában. A legfeltűnőbbként egyfajta felszabadultságot kell regisztrálni. Amikor a zenei anyag természetéből adódóan fokozás szükséges, nemcsak dinamikailag lesz több a hangzás, hanem intenzitásában is „besűrűsödik”. Ugyanakkor, ez a sűrűség nem nehezíti el, sőt, épp ellenkezőleg: mintha az energiája gyarapodott volna, szárnyal, töretlenül. Már a Les préludes-ben is többször megfigyelhettük ezt a jelenséget – s vélhetőleg a játékosok számára is ez hatott élményként, mert az epikus és szemlélődőbb részletekre kevesebb műgondot fordítottak.
Ravel G-dúr zongoraversenyében a szólista „olvasata” adott többletet; Csalog, aki értő játékosa napjaink zenéjének is, egyszerre tudja felmutatni Ravel zenéjében a letisztultságot s a korabeli újszerűséget. Az estet a szimfónia koronázta meg: hatásos, ám sohasem üresen bombasztikus előadásban szólalt meg. Itt volt leginkább gyümölcsöző Peskó Zoltán oldott irányítása: kispóroltan „üt”, azaz, metrikus precizírozással nem köti meg a melódiák szárnyalását – ugyanakkor a kisebb-nagyobb formai egységeket rendkívül pontosan indítja, előtte mindig időt hagyva arra, hogy az új (lényeges) közlendő csendből, lendülettel kezdődhessen. Az agogika szervesen hozzátartozik kotta-olvasásához – s az együttes érzékenyen követi mozdulatait.
Ugyanakkor, nem tagadható, hogy a zenekari játékosok között jelentős minőség-különbség van; a vonós-szólamok nem mindig egységesek (zenében kevéssé jártas koncertlátogató is észreveszi: míg a koncertmester jópár hegedűssel intenzíven dolgozik, ugyanabban a szólamban mások indifferens nyugalommal húzzák vonójukat). Csak remélni lehet, hogy a programokban gazdag évad során a zenekari játék rutinja nem az elnagyoltság, a biztonsági megoldások felé fogja terelni a játékosokat, hanem a gyakori fellépések hatására fokozott felelősséggel, biztos szólamtudás birtokában vesznek majd részt valamennyien a mindjobban megismert művek előadásában. (FK)