2010. szeptember 17.
Pannon Filharmonikusok – Pécs
„Kétszáz éve európai” – hirdeti a 2011-es évet beharangozó szlogen a Pannon Filharmonikusok évadköszöntő budapesti estjének szórólapján. Az ünnepi koncertet, melynek rangját szólistaként Várjon Dénes fémjelezte, az együttesnél tavaly óta zeneigazgatói és vezető karmesteri minőségben működő Peskó Zoltán vezényelte. Ezúttal érdemes magával a műsor-koncepcióval kezdeni a beszámolót. Schönberg hangszerelésében Bach Esz-dúr prelúdium és fúgája volt a nyitószám (BWV 552), hangnemileg erre rímelt a második részben Beethoven III. szimfóniája – köztük pedig Bartók III. zongoraversenye csendült fel.
A világszerte gazdag tapasztalatokat szerzett karmester ezúttal olyan darabokat tűzött műsorra, amelyeknek partitúrája: gyakorlati formatankönyv. Tehát, miközben ritkán és gyakran hallható kompozíciók követik egymást, könnyen felfedezhető az a „legkisebb közös többszörös”, ami tudatos zenekarnevelő szándékról tanúskodik. Schönberg hangszerelése (csakúgy, mint Weberné) tanúskodik a kiválasztott mű mélyreható (analitikus) ismeretéről, s arról, hogy mindent tud(nak) a zenekari hangszerek által kikeverhető hangszín-kombinációkról. Schönberg esetében hozzátehetjük: nem tagadta meg magát a festő sem – s ezúttal a kottakép síkjából valódi térélménnyé emelte a bachi remeket. Ilyenkor fokozottan érvényes az a Bachnak tulajdonított (eredetileg a billentyűs hangszeren való játékra vonatkozó) aforisztikus mondás, miszerint „a megfelelő időben a megfelelő hangot”…
Tehát, a hangszerelés – és a partitúrában feltüntetett dinamikai előírások – pontos hangzó életre keltése már önmagában is biztosítja a hallgató számára a hangzó építmény élményét. Az ilyesfajta zenei feladat – bár egyszerűnek hat – sajátos figyelmet követel az előadóktól; miközben „maguktól” kialakulnak a viszonylatok, korántsem felesleges, hogy az előadók tisztában legyenek a születő nagyforma építőelemeivel. A pregnáns hangszerelés jóvoltából akkor is jól kivehetőek a különböző hangszercsoportok közötti tematikus megfelelések, zenei összefüggések, ha pusztán „megszólalnak” – de ehhez képest többletet jelent a tudatos reflexió a játékosok között. Amikor a bachi zenei logika kristályszerkezete az előadók számára is élmény, egészen rendkívüli együtt-muzsikálási tanulsághoz jutnak, s óhatatlanul is igényesebbé válnak – ami kihatással lesz a további zenekari muzsikus életükre.
A tapasztalatokat kamatoztathatták már a bartóki remekműben is, a partitúra gazdag színvilágának választékos megszólaltatásakor, s a szólista-szólamhoz fűződő kapcsolatrendszer kialakításakor. Vélhetően a schönbergi tanítás „érett be”, s ez tette élő-elevenné a szólamuk lejátszásával korántsem megelégedő hangszeresek tolmácsolásában a Beethoven-szimfóniát.
Az viszont, sajnos, nem tagadható: miközben az aktív formálás, a hangszerelés finomságainak választékos megszólaltatása terén többletet kaptunk, a zenekar adós maradt az egyes tematikus szakaszok, formarészek érzelmi-hangulati ívének visszaadásával. (FK)