Pannon Filharmonikusok 2011. Március 4.

Pannon Filharmonikusok
2011. Március 4.

Gondolatban jól kitalált, zeneileg ötletes, ám a gyakorlatban nem igazolódott műsorösszeállítás – egyúttal az évad egyik „szimfonikus felfedezése” (jóllehet, nem a hasonló című sorozatnak része, hanem a „Kétszáz éve európai” bérletnek a 2. estje). Webern 1. opuszával kezdeni hangversenyt: túlzott merészségnek tűnt, Mahler Gyermekgyászdalaihoz sem lett volna felesleges a kiosztott szöveg-fordítás. Viszont a szünet után meglepetésben lehetett részünk: Bogányi Tibor vezényletével a Pannon Filharmonikusok úgy játszották Dohnányi Ernő II. szimfóniáját, hogy nem csak a művet zárta a szívébe, akinek van füle a hallásra, hanem az interpretáció egyúttal zenetörténeti tanulsággal is szolgált (vélhetően az előadók számára is). Különös időutazás résztvevői lehettünk, amennyiben felidéződött az a zenei világ, amelyben Dohnányi otthonos volt, amelyben jól érezte magát, ahol volt mondanivalója, s számíthatott értő hallgatókra. Kiderült, hogy rendkívül színes zenei világ ez, a kifejezőeszközök arzenálja felmérhetetlenül gazdag - zenei nyelvének szókincse rendkívül nagy, s mivel jelentéstanilag egyértelműen értelmezhető, hatásmechanizmusa kiszámítható. Dohnányi „történetei” a négy tételben lebilincselőek, s hála az előadóknak, az interpretáció méltónak bizonyult a műhöz.
Bogányi Tibor olyan karmester-egyéniség, aki úgy játszik hangszerével, a zenekarral, miként virtuóz az instrumentumával: olyasmit is képes megvalósítani, ami felülmúlja a képzeletet. Ugyanakkor nem kárhoztatja szellemileg passzív, tehát kizárólag mechanikusan engedelmeskedő eszköz-lényeknek a játékosokat. Közös munkájuk eredményét hallva, nyilvánvaló: Bogányi Tibor számára fontos, hogy mindenkori muzsikusai intellektuálisan is elsajátítsák a kompozíciókat, tehát mindig tisztában legyenek a „miértekkel”. Mint gyakorló gordonkaművész, olyan utasításokat tudott adni, amelyeket követve megvalósíthatóak az elképzelései. Öröm volt látni a változatos vonó-kezelést, s azt a mozgás-örömöt, amivel előre elképzelt hangzást szándékoztak megvalósítani a vonósok. És korántsem csupán az ökonomikus játékmódokról van szó – a játékmódokkal is berendezett elképzelés-megvalósításhoz az értés öröme társult; olyasfajta belső elégedettség, amely az ízesen mesélőt tölti el, aki már előre érzi, milyen tetszés fogadja majd története csattanóját.
Minden bizonnyal élvezi az együtt-munkálkodást a zenekar: Bogányi Tibor a zenére figyelve és figyeltetve kommunikál az együttessel; irányít és az érzékeny-szép megoldásokért „visszajelez”, miközben energikusan vezeti a folyamatokat, s érezhetően „várja” (pontosan indítja) a következő fontos zenei részleteket. Nyilvánvalóan hallja, ami ténylegesen megszólal – esetenként apró korrekciókat kér, a megtervezett hangzáskép megvalósulása érdekében. Amit a Dohnányi-zene iránt elkötelezett elemzők szépet-jót felfedezhetnek a partitúrában, ezen az estén hangzó valósággá vált (a kísérőszöveg „elemzését” nem tanácsos a zenehallgatás után elolvasni…). Főként olvasmányélményeknek köszönhetően megismert atmoszférák, hangulatok és kedélyállapotok sokasága elevenedett meg, s ami egészen kivételes: a szellemesség, a frappáns humor megannyi mosolyogtató pillanatot idézett elő. Ha szólista-produkció bizonyul rendkívül empatikusnak, azzal könnyebb „elszámolni” – hogy egy nagylétszámú zenekar kerüljön „közös nevezőre” Dohnányival, akinek szimfonikus termése aligha kapja meg a méltó játszottságot, ritka jelenség. Ebben a csodában részeltette a Pannon Filharmonikusokat Bogányi Tibor – s ez avatta az est második részét kivételes élménnyé. (FK)