Savaria Szimfonikus Zenekar 2010. Július 8.

A 26. Nemzetközi Bartók Fesztivál nyitóhangversenye a szombathelyi Bartók Teremben magyarországi bemutatóval kezdődött. Kurtág György Colindă-Baladă című kompozícióját Daniel Ovidiu szólójával, a Kolozsvári Filharmónia Kórusa és a Fesztivál kamaraegyüttese előadásában, Cornel Groza vezényletével hallhattuk. Gondos szervező- ill. előkészítő munkára vall, hogy a közönség kézbe kaphatta a román szöveget és magyar fordítását – így lehetővé vált, hogy szóról-szóra, tartalmilag is értőn kövessük a művet. A tavalyi ősbemutató énekesei anyanyelvi szinten tolmácsolták a Napfivér-Holdnővér történetét, a kamaraegyüttes 9 tagja minden hangért felelősséget vállalva szólaltatta meg szólamát. Ünnepélyes kezdet – magasra tett mérce!
A folytatásban lépett fel a Savaria Szimfonikus Zenekar, Tihanyi László vezényletével. Megszokott otthoni környezetben, az érdeklődés intellektuális közegében kétségkívül rangos szereplésnek számít ez az estjük; mindkét Bartók-műben látható-hallható odaadással vettek részt. A 2. zongoraverseny szólóját Jan Michiels szólójával adták elő. A 44 éves belga zongoraművész Berlinben szerzett diplomája birtokában korábbi iskolájában, a brüsszeli Királyi Konzervatóriumban tanít. Bartók 2. zongoraversenyének interpretációjával már Berlinben elismerést aratott – mondhatni, repertoárdarabja a mű (jóllehet mindmáig érezhetően meg kell dolgoznia bizonyos részletek maradéktalan megoldásáért). Rendszeresen játszik kortárs-zenét, imponáló a diszkográfiája (nem kevés Bartók, Ligeti, Kurtág darabbal ill. tétellel). Mégis, a megszólaltatás nagy élményét nem neki köszönhettük.
Rég jártam a Bartók Teremben, akusztikai sajátosságai szokatlanul érintettek. A visszhangosság könnyen félrevezethetné a zenekari játékosokat, ám mivel számukra ez a „megszokott”, biztosan tájékozódtak ebben az akusztikai közegben. Sőt, egy pillanatig sem akartak élni (visszaélni) jótékonyan elsatírozó jellegével – a karmesterre való figyeléssel pontosságra törekvésüket fejezték ki. Vélhetőleg szívesen játszottak Tihanyi László kezére; Tihanyi mozdulatai mindig egyértelműen informatívak, s minden konkrét kérésre van kifejező-egyértelmű gesztusa. Vitte a műveket – s érezhetően senki sem akart lemaradni.
Jó volt érezni a zenekart egységgé formáló személyességet; akinek nem volt játszanivalója (akár egész tételen át), az sem relaxált, hanem aktívan követte a történéseket. Nem tudom, mennyi „jön át” ebből a felvételen, de ott és akkor úgy érződött, hogy a belépő szólamok mindig tudják a pontos helyüket a hangzó életre keltett partitúrák egészében. És egészen ritka élményt jelentett a markáns ritmikus profil; kisebb és nagyobb léptékben egyaránt: a metrika és a ritmusképletek nem keretet, hanem megjelenési formát adtak a dallamokkal kifejezett zenei gondolatoknak.
A hallgatói-befogadói aktív figyelem lehetővé tette, hogy az akusztikai sajátosságok mindinkább kiküszöbölődjenek (hozzászoktunk?); a művekre való koncentrálás mind könnyebbé vált. Feltűnt Michiels távolságtartó gesztusa (vajon őt mennyire zavarták az akusztikai viszonyok?), amint szinte burával különül el a zenekartól – miközben híven igyekezett visszaadni a kottában rögzítetteket (némely frázis megfogalmazása olyannyira természetesnek hatott, hogy azt akár magyar előadó is megirigyelhette volna, máskor olyan agogikai apróságokat engedett meg magának, ami nyilvánvalóvá tette, hogy „töri” a szerző zenei anyanyelvét). Olvasatként kétségkívül érdekes volt – és főképp örvendetes, hogy Michiels is hozzájárul ahhoz, hogy a mű bekerüljön a nemzetközileg játszott versenyművek sorába. A Cantata profanában még jobban megtalálta a hangot a zenekar a többi közreműködővel. A kórus ugyanis hasonló személyes részvétellel vett részt az előadásban; már-már mondták a szólamokat, olyannyira érződött a szavak és a dallamfordulatok összetartozása – a kórus-szakaszok olyan nagy indulati töltésű beszédnek tűntek, ahol a dallamrajz óhatatlanul nagyobb hangzástérben mozog. Mindent érteni – s amit nem, azt indulattal, „zsigerből” megéljük. Inspiráló volt ez a két szólista:Horváth István és Szegedi Csaba számára is.
Jó értelemben vett „szertartás” volt ez az est a kolinda-bölcsőbe ágyazott zongoraversennyel. A lelkes tetszésnyilvánítás sem csupán az ünnepi nyitókoncertnek szóló protokolláris gesztus. Költői kérdésként merült fel bennem a szünetben, hogy vajon a zenekart épp ennek a megszokott akusztikai közegnek a hiánya zavarja-e, amikor más helyszíneken lép fel. Mert rég nem hallottam ennyire összeszedettnek az együttest – vagy szívükkel mérlegelnek, s most a bartóki zene iránti elkötelezettségüknek adtak hangot? Akárhogy is legyen, a kritikus nem tehet mást, mint hogy ragaszkodik magas elvárásaihoz, hiszen megint kiderült: a zenekar remek erőkkel rendelkezik. (FK)