2010. október 2.
Savaria Szimfonikus Zenekar
A rendező szerv, a Művészetek Palotája „Vásáry Tamás zenekari Beethoven-estje”-ként hirdette, a koncertkalendárium a hagyományos formulával tüntette fel. A „Savaria Szimfonikus Zenekar. Zongorán közreműködik és vezényel: Vásáry Tamás” sztereotípiában a régóta tudomásul vett aránytalanság már fel sem tűnik, miszerint a szólista: közreműködő. De egyik sem szól – érthetően – a láthatatlanul jelenlévőről, az Angyalról, aki ezúttal nemcsak hogy elszállt a pódium felett, hanem kényelmesen elhelyezkedett, s mindvégig ott tartózkodott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
Olyan (bérleten kívüli) hangverseny részesei lehettünk, amelynek valamennyien nyertesei voltunk: az előadók és a hallgatók egyaránt – s ebből következően, közvetve maga Beethoven is. Sőt, a koncertlátogató is!
Kivételessége abban rejlett, hogy jelen idejűvé tette a klasszikát, a kiegyensúlyozott klasszikus forma-eszményt, olyan hangzással, amely a Beethoven-korabeli zenei szépség birodalmát járta be. Nem-fogalmakkal is pontosan körülhatárolható az érvényességi köre: nem akarta felnagyított gesztusokkal érdekessé-izgalmassá tenni a műveket, nem szándékozott egykori hangzást rekonstruálni, sőt, arra sem akart vállalkozni, hogy korszerűsítse, leképezve napjaink emberének „elvárásait”. Nem a „titánt” mutatta meg, nem is érzés- és gondolatvilágában vájkált – s nem is a plakátművészet íratlan szabályainak megfelelően plasztikus leegyszerűsítéssel akarta közérthetővé tenni.
A karmester Vásáry a zenekaron zongorázott, hangzó valósággá téve mindazt, amit kiolvasott a partitúrákból. Ezt az Egmont-nyitányt önmagáért lehetett hallgatni – és érdemes is volt. Már ekkor érvényesült az a karmesteri szándék, hogy elfeledtesse a játékosokkal a rutinos, kiüresedett-kommersz beidegződéseket. Visszaadta a hitet az interpretáció művészet-voltában, s ezáltal erős jelenlétet tudott teremtetni. Feltűnt, hogy megváltozott a hangszereseknek a szólamkottához való viszonya; nem egyszerűen lejátszották, ami ott áll, hanem mintha fennhangon olvasták volna. Ennek azonban megvan a maga veszélye; az Eroica nyitótételében műismeret nélkül is kihallható volt a pillanatnyi „rendetlenség” (a visszatéréses szerkezetből adódóan kétszer is) – de a kisszámú apró pontatlanság elhanyagolható ahhoz az elementáris élményhez képest, hogy nem újrahallgathattuk a kompozíciót, hanem az interpretáció képes volt meghallgattatni a művet. Csak egy konkrét példa: az a hangszerelési sajátosság, hogy az Eroicában három kürt szerepel, leginkább olvasott elemzésekből szerzett információ. Itt és most valóban hallottuk a három remek kürtös játékát. Vásáry valamennyi kompozíciót tér-élménnyé tudta tenni –széttárt karja nyomán egy-egy hangnemi „zökkenés” úgy hatott, mintha felmenne egy függöny, vagy feltárulna egy ajtó. A kidolgozott folyamatok során csak az exponált témabelépéseknél fordul a dallamjátszókhoz, ám épp ezért, a kispórolt gesztusnak hihetetlen ereje volt.
S bár a MüPa műsorkalauza a három műsorszám „hősi” karakterét emeli ki, a kiválasztott Vásáry-kép is valami hasonlót sugall, a felzaklató hősiesség ezúttal korántsem jelent meg. A c-moll zongoraverseny is ember-léptékű maradt, már-már meghitt légkört teremtve a hatalmas terem szépszámú hallgatójával. Hogy az emberire fókuszálás tudatos, ahhoz adalékként a ráadás-scherzók járulnak (a Für Elise a zongoraművész személyes - megmosolyogtató, ugyanakkor elgondolkodtató - gesztusa).
A közönség figyelt (a tétel-közi lazítás a tételnyi koncentráció ellenhatása!), és tapsolt. Nem füttyögött, nem kiabált, hanem megmaradt a hagyományos (klasszikus) tetszésnyilvánítási formánál. S ha néha vastaps-gyanús volt a hangzás, az annak a számlájára írandó, hogy a közösen hallott zene azonos (tempójú, sebességű) reakciót vált ki a legtöbbekből. Ennél is sokatmondóbb a taps terjedelme – a ritka türelem a liftnél, a ruhatárban és a villamosra várva is kitartott. A zenekar az elismerést, a hallgatóság a maradandó élményt a Zene Világnapja megkésett bónusz-ajándékaként könyvelhette el. Vásáry Tamás számára pedig ismét beigazolódhatott a spirituális közvetítések működőképessége. (FK)