Szegedi Szimfonikus Zenekar - 2010. március 10.

A szereplőket bemutató és a műsort ismertető szórólapon (maximális helykihasználással, mini-betűkkel) a szerző sorait olvashatjuk – az olvasottakat méltán kérhetjük számon az interpretációtól. Nos, a középtétel groteszk tangó-volta hallás alapján aligha volt kivehető. Az időskori kompozíciók olvasata legtöbbször különös körültekintést igényel; a szerző gyakran mintegy madártávlatból tekint korokra-stílusokra. Lendvay Kamilló (*1928) megannyi (zenekari ill. kamara) műve tanúskodik a szerző biztos formaérzékén túl arról a sajátosságáról, hogy a tételekben a történéseket nem egy szálra fűzi fel, hanem a „fősodor” mellett mellékszálakat alkalmaz. Régi dédelgetett terve megvalósításakor tehát „saját szavaival”: zenei gesztusaival fejezi ki, mit jelentett számára – annakidején – Duke Ellington, Harry James vagy Glenn Miller. Szerencsére minden idők fiataljainak van jazz-korszakuk, így a komolyzenésszé vált zenekari művészek saját emlékeikből meríthetnek inspirációt. Ugyanakkor minderre kötött formai keretek között kerül sor – ilyenkor rendkívül fontos a hangszerek dinamikai arányainak összerendezése. Ez kizárólag a karmester feladata, akinek munkáját ezúttal megkönnyítette a pregnáns hangszerelés – ugyanakkor érezhető volt az is, hogy annyira rábízta a szólamok megformálását az előadókra, hogy az már-már felelőtlenség volt. Kiváltképp idegen környezetben valamennyi zenekari játékosnak feltétlenül szüksége van visszajelzésre, „visszaigazolásra” – ami korántsem mosoly vagy bólogatás formájában hatékony, hanem akkor, ha mindvégig biztosak lehetnek abban, hogy a karmester többet hall, mint ők a helyükről. Ezen a szinten Gyüdi Sándor „központi irányítása” lehetett volna hatékonyabb.
A folytatásban Bartók III. zongoraversenyének szólistájaként ifjú (21 éves) magyar-japán származású szólistát ismerhettünk meg, Kaneko Miyuji Attilát, aki Vácott járt zeneiskolába, majd a Zeneakadémián a Kivételes Tehetségek Képzőjében folytatott tanulmányok után jelenleg Tokyóban tanul. Az életrajzából megtudtuk, már ötévesen félórás hangversenyt adott a Gyermekeknek sorozat miniatűr darabjaiból. Bartók zenéjét anyanyelvi szinten érzi, érezhető kedvvel játssza. A megbízható szólamtudásnak köszönhetően akkor sem jött zavarba, amikor rövid időre külön utakat járt ő is, a zenekar is – és a karmester is.
Gyüdi Sándor precizitásra törekszik – ám metrizálásban kimerülő mozdulatokkal ezt aligha érheti el. Néha azokra a karmesterekre emlékeztetett, akik felvétellel gyakorolnak, így nem érezhetik meg a mozdulataikkal kifejezett kérések megvalósulását. Ez azért furcsa, mert 1999 óta vezető karmestere az együttesnek, tehát lett volna idő működőképes párbeszéd kialakítására. Néha nehéz eldönteni, hogy túl sokat tart a hangszeresekről (feltétlen bizalmának jele, hogy „nem szól bele” a szólamok kidolgozásába), avagy megelégszik a megszokott teljesítményekkel (vagyis, nem tartja többre képesnek őket). A gyakori tükör-mozdulatokkal, a gesztusok differenciálatlan nagyságával mintha vállaltan háttérben akarna maradni; márpedig a szólamok egyidejű megszólaltatása korántsem eredményezi a partitúra hangzó életre keltését! Volt egy árulkodó pillanat: amikor a tagolásra semmiféle instrukciót nem adó karmester mozdulatai „túlfutottak”; pillanatnyi megállással volt kénytelen bevárni együttesét (a szólistát és a zenekart). Pedig nem történt más, csak egy pillanatra erőteljesebben pulzált a zene, kiteljesedett egy zárlati formula. Élő zenéhez lélegző szólamokra van szükség – nemcsak a fúvósoknál!
Az est legoldottabb perceit a szólista ráadásszáma jelentette (Bartók: Este a székelyeknél).
Az est második része jelentette az igazi megpróbáltatást – mindenkinek! Richard Strauss 53. opusza, a Sinfonia domestica rendkívül kényes mű. Az előadást az (is) minősíti, hogy a közönség hogyan fogadja. Nos, belefáradtunk. Afféle hangokba foglalt Ulyssesnek tűnt, a „tudatfolyam” részletező megjelenítésének, amikor csakhamar feladja a hallgató, hogy hamarosan valami történni fog. Elvesztünk a parttalan részletekben, amelyek némelyike kétségkívül gyönyörködtető volt – de a l’art pour l’art gyönyörködés helye korántsem a koncertterem…
Megint nem derült ki, hogy „milyen” a zenekar. Néha-néha felfénylett valamely kikevert tónus, máskor intellektuális öröm hatott át egy-egy imitációs szakaszt – máskor visszasüppedt mindenki a Hamupipőke-lét hétköznapjaiba. Nem derült ki, miért épp ez a mű került előadásra – az biztos, hogy nem a karmester kedvence; akkor korántsem elégedett volna meg azzal, hogy a hangszeresek átrágják magukat a szólamok kásahegyein. (FK)