Szent István Király Szimfonikus Zenekar 2010. Július 12.

20 éves a Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztivál. Az idei jubileumi évadban 10 alkalommal kínál különböző műfajú, stílusú, fajsúlyú zenei programot, július 12-e és augusztus 12-e között, hétfő és csütörtök esténként. A nyitókoncerten vezető karmestere, Záborszky Kálmán vezényletével lépett fel a Szent István Király Szimfonikus Zenekar, az est szólistája Jandó Jenő volt. A műsor felépítése hagyományos, a jól bevált „nyitány, versenymű – szünet után szimfónia” sémát követte – azonban több volt ennél! Már Schubert Rosamunda-nyitánya kellemes meglepetést okozott: érezhetően kidolgozott előadással lepték meg a szabadtéri rendezvény közönségét. Szó sem volt afféle uborkaszezonbeli „lightos” muzsikálásról! A folytatásban is tartották a színvonalat; olyan élvezettel muzsikáltak, mintha nem jóelőre megtervezett programot kellett volna megszólaltatniuk, hanem valamiféle kívánsághangversenyben az ott-és-akkor legkedvesebb darabot adnák elő. Jandó Jenő kétségkívül a legnépszerűbb zenekari szólisták egyike; a legritkább esetben fordul csak elő, hogy ne keressen és találjon „közös hangot” a kísérő együttessel, kamarazenei igényű együttmuzsikálásra inspirálva mindenkori partnereit. Hirtelen beesteledett, mire Grieg a-moll zongoraversenye felcsendült – s a csodálatos környezetben (amelynek varázsa megunhatatlannak bizonyul) még a madarak is elcsendesedtek a gyönyörködtető hangzásokban. Áradt a muzsika, s a hallgatóság boldogan hagyta hatni magára a szépséget. Koncerttermi közönséget megszégyenítő fegyelem – a figyelem koncentrációja nélkül; az oldott belefeledkezés élményével. (Nem „könnyű”, nem is „szórakoztató” – de mindenképp „üdítő” zenét hallottunk.)
Szünet után Saint-Saëns III. szimfóniája következett. Első pillanatra meglepőnek tűnt a szabadtéri est műsorán – de a hangzás és siker tanúsága szerint a műsorválasztás telitalálat volt; a komolyzenei slágerek mellett kevésbé ismert (bár az utóbbi időben a MüPában gyakran műsorra tűzött) kompozícióval is találkozhatott a kétségkívül előre kiszámíthatatlan összetételű közönség. Ez a Liszt Ferenc emlékének szentelt mű épp egyedi felépítése révén eléggé „kiszolgáltatott”: gyenge előadás esetén már-már elviselhetetlenül hosszúnak tűnik, míg méltó interpretációban követhető az anyag szerveződése, s a hallgató végigéli a folyamatokat a C-dúrban diadalmaskodó záró szakaszig. Most nem tűnt hosszúnak a mű.
Nem tudom, a zenekar évad-végi koncertként, vagy nyári eseményként élte meg, de akárhogy is tette – jól tette. A fegyelmezett vonósszólamok a zenekarnevelő karmester hosszú-következetes munkáját dicsérik (ha a hangszerek lehetővé teszi, énekelhetnének még bátrabban, intenzívebb hangon a hegedűk!), s a hangulatos, jól karakterizált fúvósszólamokkal (meg a megbízható ütősökkel) zeneünneppé varázsolták az estét. (A magam részéről azt sem éreztem volna túlzásnak, ha a műsorban feltüntetik az orgonista nevét…) (FK)