Újrahallgatva... Mahler V. szimfóniája

A Budafoki Dohnányi Zenekar CD-korongon örökítette meg a fennállásának 15. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi hangversenyt. A tavaly április 2-i koncerten nem kisebb mű előadására vállalkoztak, mint Mahler V. szimfóniája.
Hollerung Gábor zenekarnevelő programjának kezdettől fogva egyik jellegzetessége, hogy „bevállalós”: olyan műveket is előszeretettel tűz műsorra, amelyek maradéktalan megvalósítására aligha van remény. De hát, van-e olyan egyáltalán, hogy „maradéktalan”?! Optimizmusát igazolta az idő, s kétségtelen, hogy ennek a műsorpolitikának köszönhetően sokat fejlődött a zenekar. Talán többet, mint ha módszeresen, a fokozatosság elvének szem előtt tartásával adagolta volna a feladatokat…
Az is kétségtelen, hogy ily módon számos fiatal muzsikus találkozott közvetlenül remekművekkel – olyan kompozíciókkal, amelyek megszólaltatásában való aktív részvételre hivatásos zenekari muzsikusok talán egész életükben hiába várnak.
Természetes tehát, hogy a kerek számú évfordulót is emlékezetessé akarta tenni; ezt a produkciót örökíti meg a felvétel, amely, mint a kísérőszövegben írta: „hitünk szerint híven reprezentálja az elmúlt 15 évben felhalmozódott szakmai tudást, zeneszeretetet és művészi elhivatottságot”.
Ajándék tehát ez a CD, a zenekarnak maga-magának, s közönségének, amely társa volt az úton. Pillanat-hangfelvétel is egyben, tényszerű dokumentálása, hogy meddig jutottak az úton. Ebben az esetben indokolt, hogy koncertfelvétel készült: az elszálló hang megrögzítése – egyébként a Mahler-diszkográfia nyomasztóan hatna rangjával-súlyával… Eszerint kell hallgatni.
Persze, a felvételkészítés ténye óhatatlanul befolyásolja a játékosokat; a szólisták aligha mernek annyit kockáztatni, mint bármely koncerten, s általában minden egy picit visszafogottabb… jólfésültebb, ha úgy tetszik…
A Dohnányi Zenekarról elmondható, hogy élményszerűen, legtöbbször vezető karmestere, Hollerung Gábor vezényletével játszik; az ő lelkesedésére és lelkesítésére van szükség, hogy felizzon a hangulat. Ezúttal nagy szükség volt erre! (Mindazonáltal, nem irigylésre méltó az 1. trombitás helyzete, aki szólistaként indítja a nyitótételt…)
A vonóskar fegyelmezett, s ha dinamikailag követi is a karmesteri utasítást, intenzitással gyakran marad adós. Ezt egyértelműen a felvételkészítés miatt kialakult biztonsági kontrollal magyarázom – ugyanis egyaránt előfordul technikailag igényes és különösebb problémát nem jelentő helyeken. Utómunkálatokkal arányokon lehet módosítani – de az intenzitást utólag pótolni, odavarázsolni nem lehet! Kiváltképp a kifejezéstelen halk hangzások zavaróak – a zene hatásába vetett hit nem vezethet oda, hogy a személyes jelenlétet akár csak pillanatokra is feladják az előadók! Ami koncerten elsikkad, többszöri meghallgatás során a felvételen feltűnik: a bőgőszólam passzivitása (a funkciós basszus érzetet hiányolom).
Ami ebből az interpretációból hiányzik: a fájdalom lehetősége. Ha az Adagietto egyszerűen „szép” – az kevés; üres esztétikai kategória ahhoz az érzelmi intenzitáshoz képest, amire ez a zene képes, ami minimum katarzist vált ki a hallgatóból! Bár a műgondra nem lehet panasz, érzelmileg „diétás” ez az előadás; nemcsak erejükkel-energiájukkal, de érzelmeikkel is takarékoskodtak a játékosok.
Érdemes lenne repertoáron tartaniuk ezt a kompozíciót, hiszen ez után a megmérettetés után, „kisebb téttel” minden bizonnyal képesek lennének mind a hallgatóságnak, mind a maguk számára – intenzív átéléssel – megrendítő zenei élményt okozni.

Fittler Katalin