Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus
2010.Október 10.
Berlioz Rómeó és Júliáját hirdette – a gyakorlatban bővült – a műsor. Liszt Orfeusz című szimfonikus költeményét játszotta először Bogányi Tibor vezényletével a Szent István Király Szimfonikus Zenekar, s utána került sor a drámai szimfóniára. Időről-időre elgondolkodhatunk azon, hogy a mai embertől korban-stílusban bizonyos szempontból épp a romantika került a legtávolabbra. A régi korok már-már rekonstruálhatatlan hangzáselképzelései, s a művek iránt támasztott elvárásai szinte kihívást jelentenek az előadóknak – míg a 19. század gyakran kitárulkozó érzelem- és gondolatvilága leginkább csak az operai keretek között talál nyitott fülekre. Megmutatkozik ez abban is, hogy a megák és gigák világában a romantikusok már korántsem meglepő monumentalitás-igénye aligha talál őszinte empátiára.
Éppen ezért örömmel láttuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadát megtöltő népes előadógárdát - s valljuk meg, a látvány után a hangzásra sem panaszkodhattunk.
Régi tapasztalat, hogy a nagy együttesek pianói egészen különleges hatásúak tudnak lenni – ugyanakkor, annak is sajátos varázsa van, ha a hatalmas hangzástömbök erőlködés nélkül jönnek létre. Megbizonyosodhattunk erről ezen a koncerten is, amikor Bogányi Tibor irányításával igényes muzsikálást hallottunk. A vonóskar fegyelmezettsége a nagy létszám mellett is állandóan érezhető volt, jóllehet a dallamvonal-kontúrok néha megdöccentek. De a hangzás fajsúlya ideálisnak tűnt; a formátum a létszámból adódóan jött létre, anélkül, hogy az egyes résztvevőkre az intenzitás növelése külön terhet rótt volna. A viszonylag ritkán játszott Orfeusz gyönyörködtető volt - miközben arra kellett gondolnom: kár, hogy szinte csak a kontrasztokban gazdag szimfonikus költeményeknek sikerült a nagyközönség időtálló kedvenceivé válni. A Rómeó és Júlia feltehetően sokak számára kínált a művel való első találkozáshoz alkalmat (ami mindig perdöntő a mű befogadását és értékelését illetően). Nos, ami azt illeti, jócskán maradt ismerkednivaló a későbbi találkozásokra is. A „fényújság”- feliratozás ezúttal többféle információt közölt: hol a szituáció körülményeit jelentítette meg, hol az énekelt szöveg fordítását – így fokozott mértékben késztetett figyelem-megosztásra. A műsorközlő rövidre fogott bevezetője is kevésnek bizonyult, hogy a hallgató úgy érezhesse: „képben van”. Maradt tehát a lehetőség, hogy passzívan sodortassuk magunkat a zenével – ami, valljuk meg, kevés a tudatos zenehallgatáshoz szoktatott „Istvános” közönségnek. Így a figyelem gyakran esetlegességeknél időzött, elkalandozott – tehát, a kompozíció birtoklását aligha nyugtázhattuk. Az énekes-teljesítmények kiegyensúlyozatlanok voltak (attól, hogy „úgysem érti” a közönség, még érdemes megpróbálkozni az érthető szövegmondással). Az elsőként megszólaló kamarakórus nőikar-része egyértelműen nem volt a hangjánál, később a „külső” férfikar effektusa öncélú érdeklődést keltett (az elrejtett hangforrás keresése aktivizálta a hallgatóságot). Szólistaként Barna Júliát, Hormai Józsefet és Cser Pétert hallottuk.
A nagylétszámú vonóskarnak köszönhetően jött létre a hangzás bázisa, amit – a létszám-arányokból adódóan – szín- és indulati elemekként gazdagítottak a fúvósok és az ütős-effektusok. Epikus terjedelmű mese volt, felnőtteknek, alkalmanként illusztratív érzelem- és indulatfestéssel, a linearitásból adódóan fokozatosan kibontakozó-feltáruló cselekeményismerettel. Bogányi Tiborral nem először dolgozott a zenekar, kapcsolatuk érezhetően konfliktusmentes. Bogányi gyakori tükör-mozdulatai ezúttal indokoltak, hiszen az erősen feldúsított zenekar valamennyi tagját kellett jól láthatóan instruálnia. Ezúttal nem lenne jogos számonkérni a hangzásarányoknak az aktív beavatkozással történő módosítgatását. A minőségi munka egyik közvetett bizonyítéka, hogy a játékosok nem fáradtak bele a kétségkívül fárasztó programba; sőt, volt erejük-energiájuk és kedvük a fináléban megemelni a hangzást. A vonóskaron belül a remek brácsaszólam hívta fel magára külön a figyelmet.
Az idő előtt műsorra tűzött nagyméretű művektől nemcsak az ifjúsági zenekarokat lehet félteni, de náluk fokozott a veszély. Záborszky Kálmán jó érzékkel alakítja ki a repertoárt, együttese tagjainak aligha kell szoronganiuk. A játékosok életének rendszeres kísérője ez az oldottság – felszabadultságuk megmutatkozik abban, hogy szép hangon, szólamuk zenei egységeit értelmesen szólaltatják meg. Leszámítva a szélsőséges esetet, amikor a gyönyörű gordonkadallamot oly finoman igyekeztek kísérni a hegedűsök, hogy pizzicatójukat inkább csak láthattuk, semmint hogy hallottuk is volna. Ami különös örömmel töltött el: talán tudatosan nem is foglalkoztak azzal, ami igazán értékes gesztus volt: tolmácsolásukban a szünetek nemcsak elválasztanak, hanem egyszersmind össze is kötnek. Merthogy a köztük megszólaló akkordok nem metronómütések, fokozásokban nem akadályozzák, nem akasztják meg a dallam áradását. Az is a művészeti vezető (vezető karmester) érdeme, hogy úgy szoktatta „kézre” a zenekart, hogy teljesítményük akkor sem csökken, ha velük azonos zenei nyelvet beszélő vendégkarmesterrel muzsikálnak.