Zuglói Filharmónia - Szent István Király Szimfonikus Zenekar

Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar 2011. Március 20.

A Pastorale hangversenysorozat keretében immár hatodik alkalommal került sor zenés színházi programra. Idén Donizetti Szerelmi bájital című vígoperájának rövidített verziója aratott osztatlan sikert, jogosan. A napjainkban gyakori félszecenikus illetve koncertszerű előadásokkal ellentétben, a Zuglói Szent István Zeneházban díszlettel-jelmezekkel játszanak operát, egy-egy hétvége két napján három alkalommal. A Pastorale-bérlettulajdonosokon kívül viszont kevesekhez jut el – sajnos! – ennek a remek gyakorlatnak még csak a híre is (mert szinte „nincs átjárás”, a bérletes általában egyetlen zenekar mellett kötelezi el magát). Korábbi kedvező tapasztalataim után úgy érzem, nem túlzás azt állítani: kinőtte ezt a „belterjes” színpadot az évenkénti produkció. Méltó lenne a tényleges megmérettetésre (alkalmanként akár teljesen ismeretlen közönség előtt) – s minden bizonnyal sokakat örvendeztetne meg a fiatalok igényes előadása.
Horváth Gábor remekül összetartja az együttest, a zenekar tagjai a bennfentesek biztonságával vesznek részt a cselekmény hangulatos megjelenítésében. Játszanak a hangszeresek, kedvvel, lelkesen. Ha technikailag könnyebb a játszanivalójuk, mint amilyet a hangversenypódiumon szólaltatnak meg, nem veszik félvállról, hanem az értékes szimfonikus alkotásokhoz méltó aprólékossággal dolgozzák ki (az vonósok artikulációja és frazeálása példás, és az az aktivitás is, amellyel a ritkábban szóhoz jutó hangszeresek juttatják érvényre szólamukat). És boldogan játszik a Szakközépiskola Vegyeskara (az az együttes, amelynek példamutató fegyelmezettségét többek között a Szimfonikus Zenei Körkép sorozat estjein is rendre megcsodálhattuk), éneklésüket már-már dalolásnak is nevezhetnénk. A főszerepeket vendég-énekesek alakították. Az Operettszínházhoz szerződött Geszthy Veronika (akit sokan a Mozart-maratonon „fedeztünk fel” magunknak) immár szólistaként tért vissza egykori konzijába. Adinája bárhol megállná a helyét! Nemorinóként Szappanos Tibornak hangilag az jelentett problémát az „átváltozásban”, hogy kezdetben sem tudta elrejteni kvalitását. Talán csak azt volt nehéz elhinni, hogy Horváth Csaba Belcoréját - akár csak Nemorino bosszantására – képes komolyan venni egy ilyen sugárzó Adina. Szüle Tamás elemében volt Dulcamaraként, ellenállhatatlan kedéllyel és humorral játszott. Giannettaként Szentes Anna társult a vendégekhez. Magyarul énekeltek, olyannyira érthető szövegmondással, hogy szinte feleslegesnek tűnt a mesélő, akinek igazi létjogosultságát az adta, hogy összekötő szövegével érthetővé tette akkor is a cselekményt, amikor a húzások következtében kimaradtak „láncszemek”. Solymosi Tari Emőke remekül eltalálja, mennyi információ szükséges – s azt is, hogy mennyi közvetlenséget igényel a többgenerációs közönség. Mert a Záborszky-birodalom csodái közé tartozik az utánpótlás-nevelés a zenével-élés minden területén, így a közönségnevelést illetően is. Érdemes lenne idelátogatni pedagógusoknak és gyakorló muzsikusoknak egyaránt.
A komplex élmény Ionel Pantea rendezésének köszönhető – hálásak lehetünk a nemzetközi hírű operaénekesnek, amiért immár Luxemburgból is visszajár, hogy töretlenül folytatódjék ez az egészen kivételes operajáték. (FK)