Zuglói Filharmónia 2010. December 1

A műsort nehéz lenne megideologizálni – de voltaképp nem is szükséges. Egy-egy Bartók és Csajkovszkij-félidő olyan kínálat, ami vélhetően nem vagy-vagy, hanem is-is a hallgatóság érdeklődési területén. Az új Bartók-összkiadás idején a zenekari művek dirigensével, Kocsis Zoltánnal Bartók-műveket előadni: kétségkívül korszakos jelentőségű tett. A Szent István Király Szimfonikus Zenekar kétségkívül méltó egy ilyen eseményre. Hallgatva a fiatalok tolmácsolásában a Táncszvitet és a Cantata profanát, akaratlanul is el kellett gondolkoznom az „időknek” (az idő múlásának) köszönhető változásokon. Bár a „fejlődés” kategóriával szokás visszaélni, ezúttal minden bizonnyal jogos e szóhasználat. Letagadhatatlan és kétségbevonhatatlan a zenekari játékkultúra fejlődése, ha arra gondolunk: alig 9 évtizede szinte lejátszhatatlan nehézségű volt ez a partitúra a korabeli rangos hazai zenekar játékosai számára. A Záborszky-generációknak köszönhető zenésznevelés diadala is egyben, hogy a zenei nagyszülő-generáció igényes muzsikáját anyanyelvi szinten képes megszólaltatni az együttes. Élő-eleven Táncszvitet hallottunk, melynek előadói - mintegy természetes életritmusként élve meg - eleget tudtak tenni a karmester tempó-követeléseinek. A Cantata profana esetében sem a vállalkozás bátorságát kell értékelni, jóllehet a kórus (egyelőre) még nem élmény-szinten tolmácsolta a szólamokat (szólistaként Fekete Attila és Massányi Viktor működött közre). Persze, a bejátszás után (Bartók mondta a kolindaszöveget) nem lehetett könnyű azonnal „megszólalni”! Remek ötlet volt ennek az egyébként most már hozzáférhető hangfelvételnek a felidézése – egészen különleges atmoszférát teremtett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Nem véletlen, hogy idő kellett az élmény lecsengéséhez; a Cantata után aligha kellett tartani a beletapsolástól!
Csajkovszkij V. szimfóniája biztos sikerdarab – ezúttal a nagylétszámú vonóskar homogeneitását, igényes játékát és az egész együttes mindvégig kitartó lelkesedését emelném ki. Valamennyi vonós-szólam kidolgozott, a szó legnemesebb értelmében vett rutin érződik az összeszokottságukat illetően, ugyanakkor úgy tűnt, minden „a helyén van”, a témák-dallamok áradóan éneklőek, s a mindenkori kíséret megtalálja a funkcióját a kialakuló egészen belül.
Ha az est végére elfáradtak, ez a felelősséggel végzett munka jogos „visszajelzése” volt – s ha ezt alig vették észre, akkor megérezték az elismerést és a szeretetet, amelynek kifejezésével nem fukarkodott a közönség.
Napjainkban a koncertlátogató közönség általában egy-egy zenekar vonzáskörébe kerül, tehát a többi együttes munkájáról-teljesítményéről leginkább csak közvetett információkkal rendelkezik. Hogy melyik zenekar hogyan jutott törzsközönséghez, annak esetenként hosszú múltja, sajátos útja van. Az „Istvánosok” helyzete egészen kivételes; a MüPa-beli koncerteken is érződik valamiféle „családias” légkör – nem csoda, hogy számukra nem jelentett problémát a monumentális teremben való fellépés! Náluk érdemes felnézni a 3. emeletre – az állóhelyeken is mindig vannak diákok. S ha a koncert végén felszabadultabb a tetszésnyilvánítás (néha talán indokolatlanul eltúlzott is), akkor sem hiányoljuk a kritikai érzéket. S ez így lesz mindaddig, amíg az eleve biztosra vehető siker nem teszi elbizakodottá, igénytelenné az előadókat. Ettől viszont nem kell tartani; az immár hagyományosan felelősségteljes irányításnak hála, a rendszeres muzsikálás során óhatatlanul is kialakul/átöröklődik a felelősségérzet a mindenkori játékosokban a szerzők és a művek iránt.